A magyar-madjar elméletek nyelvészeti vonatkozásaival kapcsolatban megjelent posztunk nyomán heves vita alakult ki a kommentelők valamint a szakmai közönség és laikus érdeklődők között, mely — kissé ugyan csillapodva és mostanra már szerencsére szakmai kérdésekre összpontosítva — máig folytatódik. A kérdéskör genetikai vonatkozásairól sajnos mindeddig kevés a laikus közönség számára is érthető ismertetőt olvashattunk. Ezt elégelte meg Németh Endre, aki az elmúlt fél évét a téma módszeres tanulmányozásának szentelte, és ugyan hangsúlyozottan nem vált laikusból szakértővé, az olvasónkból lett szerző írásából talán jobban megérthetjük a magyar őstörténet egyik felkapott genetikai kérdésének tudományos módszerektől sokszor méltatlanul távol eső hátterét.
*
A genetika és a magyar őstörténet
A magyar őstörténetet több szakma fókuszában áll és igen forráshiányos terület, ezért számtalan nyitott kérdésének sikeres vizsgálatához a kitartó és minden részletre kiterjedő munkán kívül integratív szemléletre van szükség. Akkor érhetünk el sikereket a magyar őstörténetben, ha a régészek, antropológusok, néprajzosok, történészek, nyelvészek és a populációgenetikával foglalkozó szakemberek együtt értékelik ki az új eredményeket és lehetséges irányokat. Erre most különösen nagy szükség van, mert az elmúlt években a populációgenetikában robbanásszerű fejlődés zajlott le, amely lehetséges új irányokat körvonalozott a magyar őstörténettel kapcsolatban is. Alapvetően két nagy eredmény született a témában. A Raskó István, Csányi Bernadett és Tömöry Gyöngyvér nevével fémjelzett szegedi iskola honfoglalás kori csontok és a mai magyar lakosság genetikai összefüggéseit vizsgálta. Bíró András Zsolt és Pamzsav Horolma pedig egy az Aral-tó környékén élő pár ezres, magát madjarnak nevező nemzetség és szintén a mai magyar lakosság genetikai kapcsolatát kutatta.
Szeged és a honfoglalás
Szeged és a honfoglalás
A szegedi iskola arra a következtetésre jutott, hogy a jelenlegi magyar populáció és a honfoglalás kori népesség között nincs genetikai kapcsolat, a honfoglalók igen kevesen lehettek, és a mai magyarok genetika tekintetben főként az elmagyarosodott helyi szlávok és német telepesek utódai. Az eredmény egyből bekerült a magyar köztudatba a széles nyilvánosságot elérő médiacsatornákon keresztül, de komolyabb szakmai vita nem követte. Pedig követhette volna, mert nem hangzik teljesen életszerűnek az a feltételezés, miszerint egy kis lélekszámú nomád elit pár generáció alatt nyelvileg tökéletesen magába olvasztotta a szláv többséget. A bolgároknál például látványosan ennek az ellenkezője történt. A kisebbségben lévő török nyelvű bolgár elit viszonylag hamar – de ott sem 2-3 generáció alatt – nyelvileg asszimilálódott a szláv többséghez. Ráadásul az igen kevés számú honfoglalás kori és tizedik századi csont alapján a statisztika törvényei szerint nem is tehetünk nagyon határozott állításokat.
A szegedi projekt két fázisból állt. Az első fázisban kéttucatnyi honfoglalás kori és tizedik századi csontmaradvány anyai vonalainak kiértékelése valóban azt mutatta, hogy a honfoglalás kori népesség meglehetősen távol áll a jelenlegi magyar népességétől. Ezt az eredményt 2007-ben egy rangos nemzetközi szakmai folyóiratban közölték a szegedi iskola tagjai. {1}
A projekt második fázisában {2} azonban már 68 csont eredményei álltak rendelkezésre, amelyek több komponensben is már meglepően közel kerültek a mai magyar népességéhez. A két meghatározó eurázsiai komponens mind a két mintában hasonló arányban van jelen, és ezek együttesen közel felét adják mindkét mintának. A temetőkben talált 7 személy (ez kb. 10%-a a 68 vizsgált személynek) tartozott olyan „ázsiai” genetikai vonalakhoz, amelyeknek nem találták meg a megfelelőjét a modern magyar mintákban. Lényegében ezeknek az „ázsiai” vonalaknak a feltételezett kihalását tekintik a genetikai szakadás jelének a szerzők a mai magyar és honfoglalók között. De tegyük hozzá, hogy volt olyan „ázsiai” vonal is, amelyik hasonló arányban volt jelen a modern magyar mintában, mint a honfoglalás koriban. A probléma ott lehet, hogy az alkalmazott kétdimenziós modell nem képes jól megfogni populációk genetikai összetettségét. Például a mai magyar női vonalakat a walesi, a svéd, a galíciai és a bosnyák közé „lőtte be” a tanulmány, ami nem tűnik nagyon informatívnak.
A női vonalak mellett a projekt második fázisában a férfiakra jellemző Y kromoszóma-jellemzők vizsgálatára is hangsúlyt helyeztek. A 4 férfi maradványának vizsgálatával az első fázissal azonos eredményre jutottak, azaz hogy a mai magyarok és a honfoglalók között tisztán kulturális kapcsolat áll fönn. A 4-es mintaszám azóta 7-re nőtt, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy statisztikailag ilyen kisszámú minta alapján felelőtlenség bármilyen határozott következtetést levonni.
Természetesen senki nem kívánja megkérdőjelezni a szegedi iskola kutatásainak jelentőségét és úttörő jellegét, mindössze arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a kevés mintából levont következtetések nagyon bizonytalanok. Ráadásul van is példa arra, hogy kevés genetikai mintákból kiindulva akár a legvadabb következetetések is logikusan igazolhatók.
Magyarok és mamutok
Nemrégen például Papp Lajos, a neves szívsebész írta meg egy internetes portálon, hogy a magyarok már 35-40 ezer éve itt élnek a Kárpát-medencében, és csak az utolsó jégkorszak után hagytak föl őseink a mamutvadászattal. A kellemetlen az, hogy mindezt egy tekintélyes tudományos folyóiratban megjelent cikk alapján állítják immár nem is kevesen. {3} Az eredeti cikk a Science-ben jelent meg 2000-ben, és a cikk fő szerzője Ornella Semino volt. Seminoék azt vizsgálták, hogy Európa benépesedése milyen nagyobb migrációs hullámokban történt a prehisztorikus korokban. Különösen az utolsó ilyen nagyobb migrációs hullám érdekelte a kutatókat. Azt szerették volna kideríteni, hogy az utolsó jégkorszak után Közel-Keletről és Anatóliából induló, a földművelést Európában elterjesztő csoportok milyen genetikai nyomot hagytak a mai európai népességben. Ezért 1007 mintát vettek Európából, és ezen belül 36-ot Magyarországról.
A 36 magyarországi minta lényegében azt mutatta, hogy a magyar ma Európa leghomogénebb társadalma, akik alig keveredtek valakivel az elmúlt ezer év forgatagában és a honfoglalást megelőző több ezer kilométeres steppei vándorlás sem hagyott nyomot a magyarokon. Sőt, úgy néz, hogy az ukránok és a lengyelek genetikai állománya hasonló a magyarokéhoz, csak ők kevertebbek, mint a magyarok.
Ebből aztán tulajdonképpen logikusan adódott a következtetés: a magyarok már évezredek óta a Kárpát-medencében élnek, a lengyelek és az ukránok elszlávosodott magyar testvéreink. Csak egy apró bökkenő van ezzel a következtetéssel. A kiinduló adatok hibásak voltak. A későbbi, jóval nagyobb számú mintán alapuló felmérések már tökéletesen más arányokat hoztak ki a jelen magyar népesség genetikai kapcsolatrendszere terén. Ami nem is meglepő annak tükrében, hogy például a 8 millió magyar választó pártpreferenciáit vizsgáló reprezentatív minták 1200 főnél kezdődnek. Ehhez képest a 36-os mintaszám igencsak karcsúnak tűnik az ötmillió magyar férfira vonatkoztatva.
És most egy pillanatra térjünk vissza a szegediek 26 darab honfoglaló mintájára. A laikus azt gondolná, hogy a jóval kisebb lélekszámú honfoglaló esetén jóval kevesebb mintaszám is reprezentatív lehet. Azonban ez nem így van, mert hiába kisebb a vizsgált populáció, maguk a részek is arányosan kisebbek, amelyeket keresünk. Annak a valószínűsége például, hogy egy 5%-os részcsoportból legalább 90%-os valószínűséggel megtaláljunk egy személyt is, 46 mintára van szükség, a vizsgált csoport nagyságától függetlenül.
Madjarok Kazahsztánban
A másik genetikai eredmény Bíró Andráshoz, Pamzsav Horolmához és Zalán Andreához köthető. {4} Eredményeik alapján a kazahsztáni madjar nemzetség egy nagyon „belterjes” közösség, amely genetikailag igen távol áll az összes ma ismert környékbeli populációtól, de meglepő módon még a magyarhoz áll legközelebb. A madjarokban például egy olyan komponenscsomag létezik, amelyik ritka és a magyarokra is jellemző. Vulgárisan szólva mindkét népességben van egy csipetnyi „dél-szibériai hun vagy finnugor” egy kevés „anatóliai pásztorral” elkeverve.
További érdekesség, hogy 38 eurázsiai népesség genetikai jellemzőivel összehasonlítva a madjarok adatait az derült ki, hogy a madjarok olyan népekkel állnak még relatíve közel genetikailag, amelyekkel a steppén vándorló magyarok találkoztak, vagy olyanokkal, ahol a fősodortól lemaradó ősmagyarok hagyhattak genetikai nyomokat. Így például az ukránokkal, bolgárokkal és oszétokkal.
Bíró Andrásék eredménye függetlenül a magyar őstörténeti vonatkozástól nemzetközi jelentőségű. Egyfelől megállapították, hogy egy rendkívül ritka genetikai marker dominál a madjarok között, amely más felmért populációknál nem fordul elő ilyen sűrűségben. (Éppen ezért keveset tudunk erről a genetikai jellemzőről). Másrészt a törzsi területen élők körében szinte az összes független apai vonalat beazonosították családfa kutatási módszerekkel. Így a madjar lett a világ genetikailag az egyik legjobban feltérképezett populációja.
Visszatérve a magyarok és madjarok között kapcsolatra, Bíró András szerint ennyi egybeesés nem lehet véletlen, és arra a következtetésre jutott, hogy a magyar és a madjar populáció alapító ősatyái között átfedés van, a magyarok és a madjarok a múltban valaha találkoztak. Ez alapján pedig azt feltételezte, hogy a magyarok és a madjarok közös szállásterülete délebbre és keletebbre lehetett, mint a tudomány által jelenleg elismert magyar őshazák.
Mivel a madjar és magyar genetikai távolság igen nagy és a magyar-madjar egybecsengés akár véletlen is lehet, várható lett volna, hogy a néprajzosok, nyelvészek, történészek és régészek részéről élénk érdeklődés mutatkozik majd az új irány iránt.
Nem így történt.
Folyt. köv.
Jegyzetek:
{1} Csányi Bernadett, Raskó István, Tömöry Gyönygvér et al.: Comparison of Maternal Lineage and Biogeographic Analyses of Ancient and Modern Hungarian Population. in: American Jorurnal of Physical Anthropology. 2007. pp. 354-368
{2} Csányi Bernadett, Raskó István, Tömöry Gyönygvér et al.: Archeogenetikai vizsgálatok a Kárpát-medence 10. századi népességén. in: Magyar Tudomány. 2008/10
{3} Ornella Semino et al.: The Genetic Legacy of Paleolithic Homo Sapiens in Extanct Europeans: A Y Chromosome Perspective. in: Science. 2000. november.
{4} A. Z. Bíró, A. Zalán, A. Völgyi and H. Pamjav: A chromosomal comparison of the Madjars (Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology, 2009. 06.
Utolsó kommentek