A Shanxi tartománybeli híres Asszony-szoros a Ping Yang hercegnő vezette sereg szálláshelyéről kapta nevét. Ping Yang hercegnő édesanyja Li Yuan xianbei embere, Taimu volt a Dou családból. Ping Yang hercegnő kiemelkedő asszony volt, szüleinek karaktere ugyanaz volt, mint Li Shiminé és vele egyformán küzdött az országért. Az asszonysereg nagyon nagy hatást gyakorolt a kínai nőkre, mivel lelkülete szabad és nyitott, állhatatos és független, nomád, farkastermészetű lelkület volt.

Kína egyetlen császárnője, Wu Zetian szintén a Tang korban született. Wu Zetian a nomád lelkület sűrűjében, a mély hagyományú, „hu viseletű, lóhátról nyilazó” Shanxiban jött a világra. Shanxi pedig a xianbei nép egyik bázisterülete, a xianbei északi Wei legelső fővárosa éppen a Shanxi-beli Pingcheng volt. Wu Zetian apja Li Yuant követve ment hadba a Sui ellen, később ő is hercegi címet [国公] kapott. Tehát Wu Zetiannek is harcos családból származó amazonnak kellett lennie. Később szintén a Li Tang nemzetség nomád lelkületű nevelése nyomán Wu Zetian a legerősebb farkastermészetű kínai politikusnővé vált. Karakterét tekintve: bátor és hősies, kiemelkedően bölcs, vakmerő és elszánt, vaskezű, erős akaratú; politikája terén pedig elnyomta a nemesi családokat, megerősítette a hivatalnoki vizsgarendszert, áthágta a szabályokat, hogy kiválassza a tehetségeseket, rávette a népet a mezőgazdaságra és selyemhernyó-tenyésztésre, hozzájárulva a népességszám gyarapodásához. A Tang Taizongot útjára indító Zhenguan korszak [a Tang felvirágzásának ideje, ford.] ragyogó politikájának virágkora fél évszázadon át tartott.

Chen Zhen megállt egy kicsit, és hirtelen azt kérdezte Yang Ke-től: Megfigyelted már Wu Zetian alakját?

Yang Ke egy kicsit elbizonytalanodott, fejét megrázva válaszolt: Nem, mit fedeztél föl már megint?

Chen Zhen így szólt: én láttam Wu Zetian portréját, nagyon keménykötésű, mintaanyának tűnik. A longmeni sziklabarlangok leghíresebb és legnagyobb Lushena szobrát Wu Zetian parancsára faragták. Annak a szobornak rendkívüli atmoszférája, kislányos bája van, arca, nyaka, válla pufók és gömbölyded. Állítólag a korabeli művészek és kőfaragók magának, Wu Zetiannek az alakja után faragták ki. Minden kínai tudja, hogy a Tang kori ízlés a „testeset tartotta szépnek”, a Li Tang császárok nagy része terebélyes asszonyokat választott magának feleségül és ágyasul. Tang Taizong Wu Zetian-t választotta ágyasának, fia, Tang Gaozong Li Zhi később szintén addig járt Wu Zetian nyakára, amíg az császárné nem lett, még később pedig Tang Xuanzong Li Longqi is a testes Yang Yuhuant tette meg főrangú ágyasának. Néhány generáción át a Tang császárok így rajongtak a telt asszonyokért, s ez nagyban eltért a kínai han nemzetiségű császárok hagyományos ízlésnormáitól. A kínai han nemzetiségű császárok nagy része a karcsú nőket kedvelte, például: „a Chu király a vékony csípőt szerette, feleségei mind éhenhaltak”. A Han dinasztia Han Chengdi császárának kedvenc ágyasa, Zhao Feiyan „vékony csípőjű, finom kezű” volt, később Chengdi császárnévá is tette.

Akkor viszont a Hanban és Tangban, ebben a két nagy történelmi dinasztiában hogyan jelenhetett meg két, egymástól gyökeresen eltérő szépségideál? Az ok az, hogy a Tang dinasztia és a korábbi kínai dinasztiák vérvonala különböző. Az, hogy a Tang korban a „testeset tartották szépnek”, jól tükrözte a Li Tang klán xianbei vérvonalának jegyeit. Korábban én sem tudtam rájönni, miért lehetett, hogy a korábbi nagy dinasztia han népe a karcsú alkatúakat tartotta szépnek, a következő Tang pedig hirtelen a testeseket. Csak akkor értettem meg, amikor világossá vált a Tang dinasztia xianbei vérvonala, azután kapcsoltam össze a mi pusztai életünkkel, és egyszerre [az egész] világos lett. Először, alig hogy megérkeztünk a pusztára, észrevettük, hogy a mongolok a testeset tartják szépnek. A mi brigádunkban például a „petróleumlámpa” becenevű Naranceceg elég telt volt, bizonyára még Yang főrangú ágyasnál is kövérebb, és akkoriban szinte az összes csikós körüludvarolta őt. Ölönben a pásztorok által szépnek talált mongol nők nagy része telt asszony volt. Márpedig a xianbeiek és a mongolok két, egymással közeli kapcsolatban álló, a mongóliai pusztákon élő nomád nép. A xianbeiek biztosan a farkastotemet tisztelték, szépségideáljuk szerint a „testeset tartották szépnek”, ezeket [az elveket] pedig továbbadták a mongoloknak. Tulajdonképpen a nomád népeknek a régi koroktól egészen máig a jószágaik felhizlalása volt a mesterségük, a „nagy birkát” tartották szépnek, természetes hát, hogy a nemzeti szépségideálban is a „testeset tartották szépnek”.

Yang Ke bólogatott és nevetve válaszolt: -Így van! … De egy kicsit eltávolodtunk a lényegtől, nem igaz?

-Egy cseppet sem távolodtunk el. - felelte Chen Zhen. Az, hogy a Tang korban a „testeset tartották szépnek” egyszerűen a nemzeti tudat ízlésének terén igazolja a Tang kor erős és hatalmas karakterének gyökerét. A hanok folyamatosan figyelmen kívül hagyták a Tang dinasztia nomád lelkületét és pusztai vérvonalát, igazából nem akaródzott nekik Kína leghatalmasabb dinasztiája vívmányainak nagyobbik részét a pusztai nomád népek dicsőségfalára írni.

Hozzáteszem még, hogy Li Shimin abban volt egyedülálló, hogy rendkívüli fontosságot tulajdonított az emberséges civil kormányzásnak, magáévá tette Wei Zhi „tegyük le a fegyvert, és állítsuk helyre a kulturális értékeket” politikáját. Támogatta a hivatalnokvizsga-rendszert, keményen ellenőrizte minisztereit, a nevelésen fáradozott, fejlesztette a kormányzást, enyhített a közmunka terheken, csökkentette az adókat, erősítette a gazdaságot. A Zhenguan elnevezésű uralkodói periódusa nevezetes a kínai történelemben, a Tang dinasztia területe [ekkor] soha nem látott nagyságúra növekedett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Tang Taizong Li Shimin

 

Rendkívül fontosnak tartom elmondani, hogy Li Shimin volt az első császár, aki a „kínaiak és barbárok egyenlők” elvet helyezte előtérbe. Azt mondta „az egész történelemben mindenki a kínaiakat becsülte…, lenézték a barbárokat, diket, csak én szeretem őket egyformán, ezért ők mind, akár a szüleiktől, függnek tőlem”. Tang Taizong „kínaiak és barbárok egyenlők” politikája előtérbe kerülésének a Li Tang klán karakterének kínai-barbár vérkeveredése, a farkas- és birkatermészet tekintetében egyensúlyban lévő vérvonala volt a háttere. Korábban és később a kínai konfuciánus uralkodó ideológia végletesen „tisztelte a kínait, megvetette a barbárt”, teljesen figyelmen kívül hagyta a nomád lelkület és a pusztai népek karakterének hatalmas értékeit, akárcsak a kínai népnek és kultúrának nyújtott életmentő hozzájárulását, ráadásul a konfucianizmus ezt a fajta farkastermészetű karaktert támadásainak célpontjaivá tette. Egyedül a nomád vérvonalú Li Shimin volt az, aki mélységeiben átlátta a hanok és a pusztai népek kölcsönös lebecsülését, és tette is, amit prédikált, megvalósította a „kínaiak és barbárok egyenlőségének” politikáját. Az, hogy a Tang elérhette a régi Kína kulturális felvirágzásának csúcspontját, alapvetően annak volt köszönhető, hogy egyesítette a pusztai népek bátor és erőszakos karakterét, valamint a földművesek konfucianizmusának legjavát. Kár, hogy a kínai mezőgazdasági földterület túl nagy és mély volt, Li Shimin „kínaiak és barbárok egyenlőségének” kiemelkedő eszméjét igen gyorsan legyőzte az erős és provinciális kínai földműves tudat és az uralkodó konfuciánus eszme. Később a kínai nemzet életét megmentő friss vér, a pusztai népek erőszakos infúziója nyomán érkezett. Viszont mivel a hanok földműves betegsége már súlyos volt, a későbbiekben hiába kaptak akármilyen vérátömlesztést, a Han és Tang fénykor hősies és bátor nemzeti karakterét már nem tudták átvenni. A „kelet alvó oroszlánja” nagyjából a Tang kor után hosszú téli álomba merült, Kína hatalmas földje volt a mély álomhoz szükséges „kényelmes pamlag”, a konfucianizmus pedig az „altatódal” és az „altatószer”, amely nem engedte, hogy az [ország] felébredjen.

Az An Lushan-féle lázadás után, az „öt dinasztia, tíz ország” [korszakának] 200 évén át, az elpuhult és birkatermészetűvé vált kínai nemzet ismét nagy káosz közepette élt. Emiatt a kínai földműves nép hosszú lejtmenetnek indult. Bár néhányszor előfordultak kisebb felvirágzások, de a hanyatlási folyamat már megállíthatatlan volt. A kínai műveltség és Kína területének folytonosságágának és egységének megőrzése egyre inkább a pusztai népeken múlott.

Jóllehet a kínai földműves nép egészében gyengült, Yan és a Sárga császár ősei farkastermészetű vére örökségének, valamint a nomádok szakadatlan vérátömlesztésének és a vérkeveredésnek köszönhetően a kínai földművesek között elszórtan mégis megőrződött a bátorság magja. A kínai történelem parasztlázadásai a földművesekben lakozó farkastermészet parancsának kitörése. A parasztfelkelések azonban csak dinasztiaváltáshoz szükséges eszközök voltak, amelyek, ha győzedelmeskedtek, mégsem tudtak az új dinasztia számára semmi újat, semmi új vért hozni. A Tang kor végi Huang Chao-féle parasztfelkelés a han nemzet újjáéledésének nagy mozgalma volt, de nem járt sikerrel. Az okokat vizsgálva [megállapíthatjuk, hogy] a parasztfelkelés a mezőgazdasági földterületeken hosszú idő alatt kitermelődött „mezőgazdasági melléktermék” volt, a földműves birodalmak karakterének gyengeségét nem vagy csak igen ritkán kerülhette ki. Ugyan Huangchao parasztfelkelőinek hatalmas serege megtámadta és legyőzte a császári sereget, de barbár és rövidlátó módón még a régi Kína legragyogóbb városát, Chang’ant is felégették. Igaz, hogy a Tang kormányzat által felbérelt, [addig] ismeretlen nyugati türk shatuo nép lovashadserege semmisítette meg. Ez azért volt, mert a vérátömlesztésen átesettek teste és lelke mindig erősebb azokénál, akik nem estek át rajta. A Han és Tang kor után a földműves kínai nép függetlenül attól, hogy császári csapatok vagy parasztfelkelők keveredtek harcba nomád lovassággal, nagy veszteségeket szenvedtek, hasznuk nem sok volt ezekből.

Az „öt dinasztia, tíz ország” idején Észak-Kína ismét belesüllyedt a farkastermészet birkatermészettel szembeni jelentős túlerejének viharos időszakába. Az északi öt dinasztia idejében a Liang, Tang, Jin, Han és Zhou közül a kései Tang, kései Jin és kései Han mind a nyugati türk shatuo nép fennhatósága alatt álltak. Ugyanebben az időben létezett az erős Liao állam, amelyet a xianbeiek leszármazottai, a nomád kitajok alapítottak.

 

 

I.sz. 960-ban Zhao Kuangyin hálátlan módon, könnyűszerrel bitorolta el a kései Zhou császár, Zhou államát a Központi Síkságon, és megalapította az északi Song dinasztiát. Az északi Song dinasztia az első időkben az öt dinasztia nomád népeinek vérátömlesztése miatt még rendelkezett némi vitalitással. Song Taizuban viszont már nem volt annyi „kultúrfarkasi” tűz, mint Han Wudiban vagy Tang Taizongban. Song Taizong két északi hadjáratát csúfosan visszaverte a kitaj Liao állam. A déli han államokat kisöpörni viszont egyszerű volt, mint a karikacsapás.

A Tang kor közepe után Kína gazdasági súlypontja északról délre helyeződött át. A Tang vége felé, az öt dinasztia idején az északi rész gazdasága nagy hanyatlásnak indult, az észak és dél közötti különbség egyre nagyobb lett. A déli, han népességű államok hatalmas gazdasági ereje sem volt képes ellensúlyozni a karakterbeli gyengülést. Az ottani uralkodók már régóta „élték aranyéletüket”, „jádéból építették a kerítést”, a déli területek csontjai meggyengültek. Emiatt a vérátömlesztés során farkastermészetű vért kapó Észak-Kína ismét könnyedén elpusztíthatta vagy megadásra kényszeríthette a déli vidékek han nemzetiségű államait. Li Houzhu, Wu Yuewang stb. uralkodók egymás után adták meg magukat. A Tavasz és Ősz korszak, valamint a Han és Tang korok dél-kínai nemzeti lelkesedéséből és karakteréből, melyet csak így jellemeztek: „erejük hegyeket mozdít, qijük elborítja a világot” „3,000 yue harcos legyőzi Wut”, „Chuban csak három család van, mégis legyőzik Qint” semmi sem maradt. A tartós földműves környezet és a konfuciánus tanok végül a gyökerekig áthatották és elpuhították a füves pusztával nem rendelkező Dél-Kínát.

A Song kor a han nemzetkarakter átalakulásának átmeneti ideje volt, a különböző kedvezőtlen történelmi összetevők felhalmozódásán kívül, a Song kornak a han nemzetkarakter változásában még két kulcsfontosságú és speciális szerepe volt.- folytatta Chen Zhen:

-Először is, az északi Song képtelen volt visszaszerezni a Han és Tang korokban meglévő nagy pusztai területeket. Hiába volt a „Nagy Song” elnevezés, valójában az ország területe a Han és Tang korokéinak felét sem érte el. Északon az Észak-Kína északi részét és a mongol pusztát magába foglaló óriási kitaj Liao állam húzódott. Nyugatra volt a vad Tangut Xi Xia és a qiang Tufan, dél-nyugaton pedig a bai nép Dali állama. Ez a felállás súlyos következményeket vont maga után. Eredetileg Yan és a Sárga császár korától Kínának északon és északnyugaton folyamatosan volt nagy kiterjedésű pusztai nomád területe, amelynek bátor nemzeti karaktert kialakító szerepe volt, a történelem során az óriási puszták számtalan bátor, hősies és kiemelkedő uralkodót neveltek a kínaiak számára. A régi mondás szerint „a hágótól nyugatra tábornokok teremnek, keletre miniszterek”, „mártírok és hadvezérek mind hideg országokban születnek, a szeles vidékek erőssé tesznek, megkönnyítik a hadi dolgok elsajátítását”. A „Songshi, Ligang története” szerint: „a Kínát felvirágoztató uralkodók a régi korok óta északnyugaton emelkedtek föl, elfoglalták a Központi Síkságot és délkeletet”. A Han és Tang korokban a nagy formátumú császárok nagy figyelmet szenteltek a nyugati vidékekre, erős kézzel tartották az északnyugati pusztákat, és nem eresztették, mivel belátták, hogy ez a terület tartja össze a kínai műveltség alapjait, és a nomád lelkület és karakter az, amely megtartja Kína gerincét. A Han és Tang korokban az ilyen félig földműves, félig nomád állam és a gazdaság alapja az volt, hogy a kínai nemzet megtartotta félig farkas félig birka karakterének létfontosságú lényegét. Az, hogy az erőtlen és tehetetlen Song dinasztia képtelen volt visszaszerezni Kína északnyugati részének létfontosságú pusztai nomád vidékét, életveszélyes hatással volt a han nemzeti karakter végső átalakulásának szempontjából.

Másodszor: a Song dinasztia neokonfucianizmusának győzelme. Mivel a Song dinasztia területe mindössze tisztán mezőgazdasági vidékekre korlátozódott, a kínai konfucianizmus hatalmas fája a tisztán földműves földterületek által táplálva teljesen földműves jellegűvé vált, fejlődése egyre végletesebb lett, a Song kor „neokonfucianizmusának” megjelenése a korai konfucianizmusban meglévő nomád örökséget, az egészséges erejű feltörekvő lelkületet nagyban elgyengítette, és erősítette az elnyomott és életerejétől megfosztott nemzeti karakter „új lelkületét”. A legveszélyesebb az „égi erények megőrzése, az emberi vágyak kioltása” volt, a három morál és az öt örök erény voltak az égi erények, és ezeket az erényeket alkalmazva kellett megszüntetni az emberi vágyakat. A farkastermészet és farkasakarat számára ez lefejezés volt. Csak a farkas útjának eltorlaszolásával lehetett utat nyitni a birkának. A neokonfucianizmus a han nemzetet a kezes és szófogadó, keményen és zokszó nélkül dolgozó háziasított marhához és birkához tette hasonlóvá, nagy fejlődést eredményezve a han nép Song-kori termelékenységében, egyúttal megteremtve a világ akkori legfejlettebb, leghatalmasabb tűzfegyvereit: a mordályt, a rakétát, a tüzes vassulymot, a mennydörgő ágyút, a gyorstüzelő puskát. Ezek azonban nem szolgáltak gyógyírként a kínai nép gyors elpuhulására és a karakter birkává válására.

A történelem igazolja, hogy egy nép újjászületéséhez és virágzásához a termelékenység fejlesztésére van szükség, de nem lehet „akarni a termelékenységet”, a termelékenység fejlesztése a nemzet élénkítésének alapja, de nem a legfontosabb alapja. A bátorrá és törekvővé nevelt nemzeti karaktert és a termelékenységet egy időben, párhuzamosan kell fejleszteni, csak így lehet megszerezni a nemzet fölemelkedéséhez szükséges szárnyakat.

A Song korra a karakter tekintetében a tisztán földműves kínai han nép végtére is a Han és Tang korok bátor „kultúrfarkasa” által változott elpuhult „kultúrbirkává”.

Mindezek ellenére, az északi Song idején mégis több mint 160 évig tartott a stabilitás és a virágzás. Ennek oka viszont nem a saját hatalmasságában rejlett, hanem a félelmetes ellenfél, a kitaj Liao állam nemzeti karakterében bekövetkezett nagy változásban. A Liao állam tizenegynéhány évvel a Song dinasztia megalapítása előtt elfoglalta Észak-Kína tizenhat, han nemzetiségű mezőgazdasági vidékét. Ezután mezőgazdasága nagy fejlődésnek indult, kiterjedt a keleti és északi feketeföldes vidékekre. Néhány évtizednyi művelés után a földművelés a Liao állam gazdaságán belüli aránya egyre nagyobb lett, jelentős számú nomád apránként földművessé vált. Ezáltal egy eredetileg tisztán nomád népességű állam lassacskán egy, a mezőgazdaságot fontosnak tartó, félig földműves félig nomád országgá vált. A földművesek elpuhuló karakterének vastörvénye a kitaj Liao államra is kifejtette intenzív hatását, a kitaj nép farkastermészetű karaktere is gyengülni kezdett. Xiao Taihou idejében a Liao és a Song állam megkötötte a „Chanyuani szövetség” elnevezésű egyenlőtlen békeszerződést. A Song dinasztia minden évben sarcot fizetett a nagy Liao államnak, Song Zhenzong pedig Xiao Taihout nagynénjének nevezte. A hosszú háborúskodás véget ért, a két ország viszonya „békés, baráti” volt, mindkettő nyugodtan hajtotta álomra a fejét, és mindkettő könnyedén esett át a földműves környezet párhuzamos felvirágzási és elpuhulási folyamatán.

A birka nyugalomra vágyik, míg a farkas nyugtalan, ez szabály irányítja a világot. Amikor a Liao állam éppen a legteljesebben virágzott, a Szungari és az Amur folyók völgyeiben élő nomád dzsürcsen nép gyors fölemelkedésnek indult. Hogy megszabaduljanak a Liao állam kegyetlen elnyomásától, a dzsürcsenek vezére, Wanyan Aguda vezette bátor dzsürcsen lovasseregek farkasfalka módjára lerohanták a Liao államot, rövid idő alatt elfoglalták annak territóriumát, és megalapították a Jin [金] államot. A rákövetkező húsz év alatt, Jin Taizong idejére a Jin állam teljesen megsemmisítette a nagy Liaot. Még a félig birka félig farkas nagy Liao állam sem tudta útját állni a Jin állam vad, farkastermészetű lovasseregének, a már jóval korábban tehetőssé és elpuhulttá vált „kultúrbirka” északi Songnak még annyi ereje sem volt kivédeni a csapást.

 

 

A „kultúrbirkák” vezérkosa, Song Huizong már annyira „kultúr” volt, hogy Kína kiemelkedő festőjévé vált, tehetséget mutatott a virágok és madarak realisztikus ábrázolásában, még a kézimunkázó nőknél is lágyabb volt. Jin Taizongnak megvolt a farkaskirályhoz illő tisztánlátása, egyből észrevette a Song dinasztia birkatermészetét. Miután a Jin sereg legyőzte a nagy Liaot, nem maradt tétlen, gyorsan délre vezényelte seregét, és annyira ráijesztett Song Huizongra, hogy ő azonnal lemondott fia, Zhao Huan, azaz Song Qinzong javára. Ők voltak a kínai történelem legromlottabb és legtehetetlenebb császárai. A rákövetkező évben a Jin sereg megtámadta a Song dinasztiát, az elpuhult Song sereg úgy menekült, mint amikor a birka farkast lát. Kaifeng majdhogynem nyitva állt a támadók előtt, akik így könnyedén bevehették, a két császárt, Huit és Huant foglyul ejtették, az államkincstárt kifosztották, a császárné palotájában élő több ezer szépséget elhurcolták az északi vidékekre, ahol örömlányként alkalmazták őket. Az akkori világ legnépesebb, legfejlettebb termelékenységű, legfejlettebb tűzfegyverekkel rendelkező, a „Sunzi bingfa” [Sunzi: A hadviselés törvényei, ford.] legbölcsebb ismereteivel ellátott Song állama szinte harc nélkül esett el, sorsa két év alatt beteljesedett. Az akkori északi Song gyakorlatilag semmiben sem szenvedett hiányt, az egyetlen, ami hiányzott, az a „gerinc” – az erős nemzeti karakter volt.

Az északi Song „Jingkang uralkodói periódus szégyene” a kínai han nép legmegalázóbb esete volt, még a kései mandzsu Qing kor megalázó és országvesztő helyzeténél is megalázóbb. A mandzsu Qing dinasztia legalább vívott néhány ütközetet a nagyhatalmakkal, harcoltak néhány évtizedig, és nem mondtak le a nagyhatalmak javára. Ha egy nemzet nem az erős nemzeti karaktert teszi meg az állampolitika alapelvének, akkor gazdasági és kulturális fejlettségétől, lélekszámától és hadseregének hatalmas méretétől függetlenül végül kétségtelenül ugyanabba a hibába esik, mint az északi Song.

Még szerencse, hogy Kína abban a korban távol volt a keresztény és iszlám kultúráktól, ha ugyanis a korabeli Jin sereg magas szintű kultúrával rendelkezett volna, akkor a kínai népnek nagy valószínűséggel megváltozott volna az írása, nyelve, fajtája, hite. Ugyebár, eredetileg a nyugati területek népei buddhisták voltak, később az erőteljes iszlám teljesen átformálta őket. Ezért pedig szintén a nyugati területeket visszaszerezni képtelen Song dinasztiát terheli a felelősség.

Kína mezőgazdasági jellegének erősödésével párhuzamosan gyengült a kínai nemzeti karakter, az ország jelentős területe elveszett, a nomád vidékekhez közeli fővárost is a tisztán mezőgazdasági területekre telepítették át, északkeletről délnyugat felé, minél távolabb került, annál gyengébb lett, és minél gyengébb lett, annál távolabbra került. A Qin, Han, Sui, Tang korok Chang’anja átkerült a keleti Han és nyugati Jin [晋] Luoyangjába, azután az északi Song Kaifengbe, végül a déli Song Nankingba és Hangzhouba. Hangzhou a korabeli kényelmes kínai életmód, a szakadatlan szórakozás, ének és tánc vidéke volt, és voltaképpen ez volt a han nemzet nagy Song dinasztiájának utolsó fővárosa. Ha egy népnek csak fejlett elméje és keze van, de nincsen erőteljes gerince, akkor a népek között csak gerinctelen puhatestűvé válhat. A gyenge és tehetetlen déli Song legvégül kénytelen volt a kíméletlen és rendíthetetlen mongol dinasztiának átadni az ország jádepecsétjét, kapitulálva az egész ország nevében. Ez a fajta erős észak-gyönge dél felállás egészen a nyugati kultúrfarkas Dél-Kínába történő gazdasági, műszaki és eszmei behatolásáig tartott, a radikális változás csak azután indult meg.

Chen Zhen nagyot sóhajtva folytatta: -Én mégis fölnézek a Tengrire. Alaposan végiggondolva úgy vélem, a Tengrinek mégiscsak igaza volt: egy ilyen elpuhult karakterű nemzet valóban nem foglalhat el egy ilyen kiterjedt és termékeny területet, mert az az égi atyának, a Tengrinek szégyenére válna, az Ég nehezen bocsájtaná meg, az ilyen nép valóban eljutott odáig, hogy meg kell szabadulni tőle. A Tengri „Égi rendje” helyes, az elpuhult parasztnak nem kell mások kegyetlenségét kárhoztatnia, valójában a földművesek is e „természeti rend” alapján kezelték a termést, nem merték gyenge palántákkal, rossz magokkal elfoglalni a jó földeket, és könyörtelenül kigyomlálták azokat, hogy az erős palánták és jó magok vegyék át a helyüket. A Tengri viszont mégsem szabadult meg ettől a nemzettől, mert a kínai nemzet esze és keze világhírű, a legkorábban nemesítette a vadkölest és rizst, és a „négy nagy” találmány létrehozásával fejlesztette a technikai eljárásokat, valamint a hatalmas kultúrtörténeti tudást: a selyemmel, a teával, a porcelánnal és a lakkal. Ha már a négy nagy találmánynál tartunk: az iránytű segítette a nyugati népeket, hogy valódi tengerész nemzetekké váljanak, hogy az óceánon meg tudják különböztetni a különböző égtájak tengeri farkasait, hogy új földrészeket fedezzenek fel, hogy megragadják a kapitalizmus alapjait; a papírgyártás, nyomtatás és a puskapor szintén segített a nyugati népeknek, hogy lerombolják a középkor korlátolt és szilárd feudális építményét. A kínai nemzet nagyban hozzájárult a világ kultúrájához, ezért az ég erre felfigyelt, és a Tengri elküldte nagy fiát, a pusztai nomád népet, hogy alaposan kitanítsa ezt a harcképtelen földműves kistestvért, hogy további vérátömlesztést adjon neki, hogy megerősítse a gerincét, és hogy ismét fölrázza és talpra állítsa.

Kétségtelen, hogy mezőgazdaság az elpuhult nemzeti karakter e szabályára továbbra is nagy hatást gyakorolt. A kitaj Liao állam pusztulása után a bátor, nagy Jin állam lépett a nyomdokaiba. A Jin korban a mezőgazdaság nagy fejlődésen ment keresztül, a virágkorában megművelt területeinek nagysága még az északi Songét is meghaladta. A földműves népesség száma is gyorsan emelkedett, a Jin eleji hárommillió háztartásról a Jin közepére 7600000 családra nőtt, több mint 45 millió lakossal, ezzel megelőzve az északi Song Zhenzong császár Jingde uralkodói periódusának egész országra vonatkozó lélekszámát, ennek eredményeképpen a dzsürcsen nép is egyre inkább elpuhult.

A nap sugarai már sárgába hajlottak, az Ölön puszta mintha egy nagy aranyszínű sivatag lett volna, a farkasfalka elő-előtűnő völgye felől már félhold formájú árnyék húzódott. Chen Zhen fölemelkedett, és odapillantott a farkasodú lankájára. Amikor ő volt itt a juhász, amint elsárgult a napfény, oda kellett figyelni a kimerészkedő farkasfalkákra. A farkasoktól kapott stigmája még a kígyómarás érzésénél is mélyebb volt, húsz év eltelt, és ebben a pillanatban mégis a hátán érezte a farkasfalka ijesztő, hűvös leheletét. Nyújtózkodott egyet, és így szólt Yang Ke-hez: Vissza kell már mennünk, igaz? Galszanmáék már biztosan aggódnak.

Yang Ke ezt hallva szenvedélyesen, kezével nemet intve válaszolt: -Nem, Galszanmá ismeri a mi kettőnk baját, tudja, ha egy kicsit ránk tör, akkor nincs se éjjelünk se nappalunk. Amikor eljöttünk, mondtam neki, hogy lehet, hogy ma este nem jövünk vissza, talán másokat is meglátogatunk. Te tényleg megtanultál egy trükköt a kritikusoktól, elmondod a legizgalmasabb pontig, aztán „folytatása következik”. Tudom, hogy a mongol lovashadsereg színre lépésének kell következnie. Szállj be a kocsiba, hátradöntöm az ülést, hátra dőlve beszélhetsz, én meg hátra dőlve hallgatom. Folytasd!

Chen Zhen beszállt a kocsiba, hátra dőlt, és megszólalt: -Nem gondoltam volna, hogy ha a kis farkas szülőhelyénél tartok majd előadást, ilyen könnyű lesz belehelyezkedni a szerepbe, már érzem is a farkasodú illatát.

Chen Zhen egyből rákezdett a folytatásra: -…..a mongolok felemelkedésének koráig, nemcsak a kínai földműves nép szenvedett súlyos csapást puhánysága miatt, a világ összes földműves népe szintén erőtlen volt visszavágásra. Annak, hogy a több mint százezres mongol lovassereg képes volt mindent útjába esőt elsöpörni Eurázsiában, két fő oka volt:

Az első, hogy a mongolok a világon a farkastotemet legjobban tisztelő nomád nép volt, a farkast tekintették a mongol nép totemének, ősének, harci istenének, tanítómesterének, példaképének, valamint a füves puszta és a pusztai népek védőszellemének.

A mongolok nemcsak, hogy saját ősüknek tartották a „szürke farkast”, de a mongol uralkodói család néhány belső törzsének vezetői még magukat a törzseket is a farkasról nevezték el. A régi, nagy perzsa történetíró, Rasíd [ad-Dín] nagy munkájának, a „Történelmi gyűjtemény”-nek [A „Dzsámi’ at tavárih”, ford.] első fejezetében rámutat: A Dzsingisz kán hatodik generációs ősét, Kajdu kánt, ötödik generációs ősét, Baj-Singkor[-doksin]t, és negyedik generációs ősét, Tumbinaj[szecsen]-t adó mongol népen belül Dzsingisz negyedik generációs ősének idejére jött létre a mongol uralkodói népcsoport egyenes leszármazású belső törzse, a csinosz törzs. Ennek a törzsnek a két vezetője Dzsingisz negyedik generációs ősének, Tumbinaj[szecsen]-nek a két fia volt, egyiküket Gendü Csino-nak a másikukat Ölögcsin Csino-nak hívták. A mongol csino jelentése ’farkas’. Rasíd azt mondja: a „Gendü Csino” jelentése ’hím farkas’, az „Ölögcsin Csino” pedig ’nőstény farkas’”. Tehát a két vezér neve ’hím farkas’ és ’nőstény farkas’. Mi több, még a saját törzsüket is csinosznak nevezték, a mongol csino farkast jelent, a csinosz pedig [ennek a többesszáma, ford.], ’farkasfalkát’. A „csinosz törzs” tehát a „farkasfalka törzs”. A mongol történelem szakértője, Han Rulin magyarázata szerint: „a csinosz többes szám, farkasok csoportját jelöli.”

 

 

Ráadásul Dzsingisz nagybátyjának az apja [pontosabban: Dzsingisz szépapja (Baj-singkor-doksin) testvérének (Csarakaj-lingku) a fia, Szenggüm-bilge, ford.] szintén a farkast választotta nevéül. Rasíd rámutat: „Csarakaj[-Lingku], bátyja, Baj-Singkor[-doksin] halála után elvette annak feleségét…… a korábbi feleségétől is született néhány gyereke, akik közül az egyik átvette a családfő szerepét, és Szürkejdükü csino néven vált híressé [A Mongolok Titkos Története szerint Csarakaj-Lingku gyermekei Szenggüm-bilge és Ambakaj voltak, azonban ez feltehetően egy elírás a Titkos Történet szövegében. A valós helyzetet, miszerint Csarakaj-Lingku fia Szenggüm-bilge az ő fia pedig Ambakaj volt, az Altan tobcsi c. történeti műből valamint az itt is idézett Rasíd művéből ismerjük. ford.]. Ő Tumbinajjal élt együtt. Fia és utódja Ambakaj kán volt.” Ambakaj Dzsingisz nagybátyja [pontosabban: Dzsingisz szépapja (Baj-singkor-doksin) testvérének (Csarakaj-lingku) az unokája, ford.], az ő apja, Szürkejdükü csino [Szenggüm-bilge] neve első részének mongol jelentése nem világos, viszont a csino jelentése ’farkas’. Tehát Dzsingisz nagybátyjának apja is a ’farkas’ nevet viselte.

A mongolok közül sokan választják a Csino, azaz a farkas nevet. Egy újabb példa: a „Dzsámi’ at tavárih” feljegyzése szerint Dzsingisz harmadik generációs ősének (a dédapjának), Hebule han[Kabul kagán]-nak negyedik gyerekét Hedan[Kadaan]-nak hívták, Kadaan családi neve „Alihei csino” volt, melyből az „Alihei” mongol jelentése nem világos, viszont a csino jelentése megint csak ’farkas’.

Nyilvánvaló, hogy a mongolok lelkében a farkas milyen magas tiszteleti státuszt tölt be. A hanok között viszont egy sem akad, aki gyerekének a ’farkas’ nevet választaná. A fentiek azt is igazolják, hogy a világot felforgató Dzsingisz nemcsak hogy a farkasok pusztáján nőtt fel, de ráadásul egyúttal az emberek „farkasfalkájában” is.

A mongolok tehát megtették a farkast a mongol nép ősének, istenének, tanítómesterének, példaképének, etalonnak; a farkast testükkel táplálták, és az égi szférába emelték, ez a nép karakterét tekintve a világ legbátrabb, legerősebb és leghatározottabb népe volt. A mongol lovasság pedig a világ legvadabb, legfényesebb és legkiválóbb serege volt, melyet mongol pusztai farkasok neveltek.

A második oka annak, hogy a mongol lovassereg képes volt minden útjába esőt elsöpörni, az volt, hogy a néhány ezer éves régi földműves műveltség már túlérett, a világ összes földműves népét elpuhította, a kemény barackból rothadt és puha gyümölcs lett. Ezért vált a pusztai farkastotem lelkületéből harciasan kitörő mongol lovasság a világ csodájává, és így hozhatták létre a világtörténelem lapjainak legnagyobb mongol birodalmát, amely a pusztai nomádok erejéből elérhető összes csúcsot meghódította.

Fontos odafigyelni arra, hogy a világtörténelemben egy másik, a mongol birodalomnál alig kisebb terület, a Római császárság szintén a farkaslelkületet tisztelő birodalom volt, a Róma címerében szereplő anyafarkas képe máig mélyen beleégett a nyugati ember „nomád lelkületébe”. A világtörténelem e két legnagyobb és legrettenthetetlenebb birodalma a farkaslelkületet tartotta tiszteletben, könnyű hát belátnunk a farkaslelkület hatalmas hatását és szerepét.

A gyenge Jin állam és a déli Song pusztulásának valamint a mongol lovasság győzelmeinek nincs túl sok közük a termelőerő nagyságához, viszont közvetlen összefüggésben állnak a földműves léttel és az általa meghatározott nemzeti karakterrel. Ha egy nép meg akarja előzni, hogy a legyőzetés sorsára jusson, akkor részben meg kell őriznie vagy létre kell hoznia olyan termelési módot és nemzeti létet, amely képes ápolni a bátor nemzeti karaktert. Összegezve, egy nép csak akkor képes kezében tartani saját sorsát, ha kikovácsolja saját kemény és hősies nemzeti karakterét.

A mongolok alapította kínai Yuan dinasztia jelentősen hozzájárult a világ keleti és nyugati felének kulturális érintkezéséhez. A kínai nép számára is megkérdőjelezhetetlen érdemei voltak:

Először is, a mongol nép adta Kínának a történelme során valaha előforduló legnagyobb területét, mely meghaladta a Han és Tang dinasztiáét, s ez a világ számára ismét világossá tette a kínaiak életterének kiterjedését. A Yuan dinasztia a régi Kína területi folytonosságáért kritikus időpontban vette kezébe a stafétabotot, ha ez nem történt volna meg, akkor két-háromszáz évvel Han és Tang korszakok után a kínai fennhatóság alá nem tartozó területek örökre függetlenné, más nagy kultúrák területeivé válhattak volna, Kína így területet veszített volna, mezőgazdasági hátországa közvetlenül idegen befolyás alá került volna. Később, a Ming korban az erős nyugat-turkesztáni Timur [timurida, ford.] birodalom folyamatosan fenyegette és iszlámra térésre akarta kényszeríteni a kínaiakat, Timur nagykán még egy közel milliós lovassereget is Kína ellen küldött. A katasztrófa csak Timur váratlan halála miatt maradt el. Feltéve, hogy Timur nem hal meg, hogy az északnyugati területek nem kínai kézen vannak, hanem iszlám vallású népekén, valamint, hogy [Timur] milliós serege Gansu és Ningxia vidéke felől betör Kínába, vajon Kína területe és kultúrája fennmaradhatott-e volna? A Yuan azzal, hogy ismét visszaállította és ki is terjesztette Kína Han és Tang kori határait, példátlanul nagy tettet vitt véghez, nagyban megnövelve az északnyugati területeket, más, fejlett és erős kultúrájú országok határait távolra tolta; ráadásul megalapozta a későbbi Ming és Qing dinasztiák számára a területek visszafoglalását, a fennhatóság gyakorlását és Kína Han és Tang kori határainak kiterjesztését. Ez a modern kori kínaiak létezése és fejlődése szempontjából alapvető fontosságú volt.

A következő a nemzeti karakternek nyújtott újbóli erőteljes vérátömlesztés volt. Ezt négy szempontból is vizsgálhatjuk. Először: a Kínát uralma alá hajtó mongol nép magával hozta a hősies pusztai nomád lelkületet és szokásokat: a birkózást, a lóhátról nyilazást, a lovas körvadászatot, a marha- és birkavágást, a dalos ivászatokat, a nagylábú asszonyokat, akik nyilvánosan is megjelenhettek stb., az északi és déli Song kínai népének puha és gyenge kultúrájú, egy helyben topogó hanjait elsöpörte. Másodszor: bár Kubilaj és a mongol felső réteg egyes elemeit már mélyen érintették a konfuciánus lelkület tanai, a nagyszámú mongol hivatalnok és katonai réteg pusztai lelkülete nem változott, s ez nagyban gyengítette a konfucianizmus befolyását és hatását, arra késztetve a kínaiakat, hogy a szigorúan precíz Song neokonfucianizmus idealista lelkületének kontrollja alóli részbeni felszabadulást érjenek el. Harmadszor: az uralkodó nép mindig a saját nemzeti karakterét, tradícióit, szokásait erőlteti rá az általa irányított népre. Az uralkodó nép karaktere, tradíciói és szokásai pedig a behódoltak számára szolgálnak követendő például. Ez a fajta váltakozó kétoldalú beolvadás és követés maga a nemzeti karakter „vérátömlesztése” és a „vér befogadása”. Ezen kívül a népek közötti, vegyes házasságok útján történő vérkeveredés egyre gyakoribbá vált, tovább erősítve a kínai nép bátorságát és karakterét. Negyedszer: mivel a Yuan dinasztia volt az első olyan a kínai történelemben, amelyben pusztai nomád nép alapította uralom kormányozta Kína egész területét, először győzte le kis létszámú nomád nép a világ legnagyobb lélekszámú népét, a hant, és kormányozta egész Kínát, ez a végig elbizakodott, a barbárokat megvető han nép számára nagyon ösztönzően hatott. Így a hanok is elszégyellték magukat népük elpuhult karaktere és a legyőzetés miatt, és öntudatos mozgalom jött létre, mely arra indította Kína kiváló fiataljait, hogy eltanulják a mongol nép bátor karakterét. Zhu Yuanzhang [az első Ming császár, ford.] olyan han császár volt, aki rendkívül tisztelte a mongolokat.

Emiatt úgy vélem, a hanoknak a Yuan dinasztia mongol népétől kapott vérátömlesztése éppen kapóra jött. A közel évszázadnyi nemzeti hatás és vérátömlesztés ismét magához térítette a kínai népet. Az, hogy a Yuan kor utolsó éveiben Kína területén sok, a farkashoz hasonlóan bátor felkelő vezér jelent meg, az ennek a vérátömlesztésnek a közvetlen eredménye volt.

A mongol nép későbbi vereségének és visszavonulásának oka ugyanaz, mint a xianbei északi Wei, a kitaj Liao állam és a dzsürcsen Jin állam esetében. Amint egy nomád nép elsüllyedt a világ legkiterjedtebb, kínai mezőgazdasági területein, és mellette magára vette a konfucianizmus láncát, néhány generációval később farkastermészete már szükségképpen elkorcsosult. Mivel a világon a kínai termőföld a legnagyobb és legmélyebb, ezért a puhító ereje is a legnagyobb. A mongolok a világon négy kánságot alapítottak, ám a Kínában létrehozott Yuan dinasztiájuk bukott el leggyorsabban. Kína hanjainak csak 80-90 évre volt szükségük ahhoz, hogy a mongolokat visszaűzzék a füves pusztára. I.sz. 1368-ban Zhu Yuanzhang véget vetett a Yuan kornak, és megalapította a Ming dinasztiát.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ming Taizu Zhu Yuanzhang és fia, Ming Chengzu Zhu Di, a vérátömlesztésen átesett kínai földön született két kiemelkedő kínai császár, személyükben kínaiak között ritkán látható farkastermészetű karaktert hordoztak, bátrak, ravaszak, erőteljesek, véres kezűek, lendületesek és ambiciózusak voltak, akár a farkas. Zhu Yuanzhang Tang Taizuhoz hasonlóan hadai élén járt, bátran ment a csatába. Nanking elfoglalása után, nemcsak az élvezetekkel foglalkozott, mint a későbbi parasztfelkelések vezetője, az északi hadjárattal nem törődő Hong Xiuquan, hanem a Ming seregek fő erejét összpontosítva nagyszabású északi hadjáratot indított, és megtámadta a fővárost. Azután bevette Szecsuánt, stabilizálta Yunnant, gyakorlatilag véghezvitte az ország egyesítését. Megölte az ellenszegülő tábornokokat, a korrupt hivatalnokokat, és a miniszterekkel sem bánt kesztyűs kézzel, módszerei kegyetlenek voltak. Yan királya, Zhu Di a farkastermészetű mongol lovassággal hadakozva az első sorban járt, karakterét farkas módjára megkeményítette. Határozottan és kegyetlenül vette át a hatalmat, a trónra ült, és hozzálátott [ellenségei] kiirtásának, ami tíz generációra terjedt ki. A Zhu család apáinak és fiainak despotizmusát, kegyetlenségét nyilván kíméletlenül bírálni kell, de mindenképpen Zhu Yuanzhang és Zhu Di bátor és harcra termett farkastermészetének javára kell írni, hogy ők ketten végtére is nem voltak olyanok, mint a későbbi Ming császárok, akik csak a köznéppel mertek kegyetlenkedni, de az ellenséggel már nem merészeltek bátran megütközni. Akárhogy is, hosszú távon a fennmaradás nem lehet a vérátömlesztés függvénye, a Ming kor későbbi császárai közül egyik sem volt pusztai farkas, hanem tipikus kínai sárga menyét, a belviszályokhoz jobban értettek, mint a külső hadakozáshoz, száz százalékban patkánytermészetűek voltak, hiszen a patkány is csak a saját fészkében bátor.

Kína régi fényének visszaállításáért, a mongol lovasságot legyőző és pusztára visszaszorító Zhu Di a császári fővárost át merte költöztetni a lágy és gazdag Nanking vidékéről az első harci vonalban lévő Pekingbe, e mellett élete során öt hadjáratot vezetett személyesen, amíg egy hadjáratról visszatérőben betegségben meg nem halt. Egy császár, aki képes eldobni a kényelmét, lovas harcosként tölteni az életét, és a „nyeregben halni meg”, nos, az ilyen igen ritka volt a han dinasztiák császárai között. Yongle császár tiszteletre méltóan bátor és kemény han császár volt, a[z ő parancsára szerkesztett] „Yongle Dadian” pedig szintén a régi Kína legkiválóbb, legátfogóbb, különböző politikai nézeteket magába foglaló enciklopédiája.