Keletkutatás, orientalisztikai témájú írások. Nyelvészet, irodalom, néprajz, antropológia, szociológia, történettudomány, filozófia, filológia, kultúra, film, művészet.

Akciós repjegyek

fuggoagy.hu

Linkblog

Utolsó kommentek

Sicut oves in medio luporum (Mt 10,16) IV.

2009.08.26. 10:59 | aáb

A következőkben vizsgáljuk meg, hogy Kína történelme csakugyan ennek a szabálynak megfelelően fejlődött-e, és azt, hogy a kínai történelmi fejlődés tényei valóban megerősítik-e ezt a fejlődési szabályt.
A nyugati Zhou kor végére a tartósan békés földműves környezet miatt a nagy királyok mértéktelenül nemtörődömök lettek, csak saját játékaikkal foglalkoztak, háborús jelzőtüzekkel tréfálták meg vazallusaikat [jegyzet: akik aztán nem siettek You király segítségére, amikor tényleg szükség lett volna rá, ford.]. Az uralkodók jelleme gyengült, nem foglalkoztak az ország javával, a hadsereg erősítésével, ennek eredményeképpen Zhou You királyt legyőzték a vad és bátor quanrongok, You király kedvenc ágyasát, Baosit elfogták. A kínaiak legfonosabb hatalmi jelképét, a „kilenc edényt” (jiu ding 九鼎) is magukkal vitték a pusztára, a fővárost, Fenget és a Hao állam északnyugati részét a quangrongok uralták. A nyugati Zhou körülbelül 300 évnyi erős és virágzó korszaka véget ért. Ettől fogva a quanrongok váltak a kínaiak legfélelmetesebb ellenségeivé, egészen a Tang korig a Központi Síkságon élők általánosan quanrongnak vagy quandinek hívták az összes északnyugati nomád népet. Tang Taizong [császár] idején Liu Kang tanácsos a következő beadványt nyújtotta be a császárnak: „a quanrongok átkelve a hágón eljutottak Longig [Gansu tartományban, ford.], és bejutottak a fővárosba anélkül, hogy kardjukat vérrel mocskolták volna be”, Tang Dezong korában Liu Hun miniszter azt mondta Dezong császárnak: „a quandik sakál-farkasok, nem lehet őket ígéretekkel megkötni”. A quanrong név quan 犬 ’kutya’ írásjegye a hanok különösen lekicsinylő hozzáállásának jelét hordozza magán, emellett az, hogy a „quandik sakál-farkasok” pontosan rámutat a quanrongok vagy quandik farkastermészetére. A Tavasz és Ősz korszak kezdetére a quanrongok a Qin állam erős ellenségévé váltak. Később a quanrongok egyik ága az északra, a [későbbi] mongol füves pusztára vándoroltak, és a mongol puszta egyik legelső nomád népévé váltak. Ha Kína nomád népeit, nomád lelkületét és a nomádok totemeit kutatjuk, akkor a vizsgálódást mindenképpen a xiongnuktól és a quanrongoktól kell kezdeni.
Kínai hatalmi jelkép: a ding
 
A feljegyzések szerint a quanrongok magát erbaiquannek (’két fehér kutya’) nevező ősnépe a legkorábbi északnyugati nomád nép volt, amely a fehér kutyát tartotta totemének. A nyugati qiangokhoz tartoztak, és Yan és a Sárga császár népeinek őseivel voltak közeli rokonságban. Yan és a Sárga császár idején a quanrongok ezek ádáz ellenségei voltak. Már a Hou Han shu [keleti Han dinasztia évkönyvei] feljegyzi, hogy: „A Gaoxin nemzetség szenvedett a quanrongok betöréseitől, de képtelen volt a hadjáratot megnyerni ellenük. [keleti Han dinasztia évkönyvei, 86. a déli man és déli yi népek története, 76. Az idézetből hiányzik egy írásjegy, amely nélkül az idézet értelmetlen lenne, ford.]. Gaoxin a Sárga császár dédunokája volt, Yao uralkodó apja. A történeti adatok csak azt jegyzik föl, hogy a quanrongok totemállata a fehér kutya volt, de azt egyáltalán nem tisztázzák, hogy a fehér kutya ez esetben vad vagy háziasított. Márpedig igen fontos kérdés, hogy a fehér kutya vad-e vagy sem, ez ugyanis elvezet egészen a nemzeti karakter kérdéséhez, valamint egy sor, a kínai nomád népek és a kínai népek totemeinek eredetével kapcsolatos kérdéshez.
Úgy gondolom, elképzelhető, hogy a fehér kutya nem más, mint fehér farkas. A Hou Han shu [keleti Han dinasztia évkönyvei] feljegyzése alapján, az eredetileg egészen a Han korig quanrongok lakta területen létrejött egy nagy lélekszámú nyugati rong bailang [rong fehér farkas] ország. A keleti Han Ming császár idejére: „a bailang (…) stb., államok, amelyeknek több mint egymillió-háromszázezer családjuk, több mint hatmilliós lélekszámuk volt, ajándékokat küldtek”, mert csatlakozni akartak a keleti Hanhoz. A bailang király még három verset is íratott, ezeket együtt a „fehér farkas dalok”-nak hívják, amelyet a keleti Han uralkodónak szenteltek. Ezek miatt azt gondolom, hogy a bailang állam a quanrong állam egy változata, a bailang király pedig a quanrongok utóda. E mellett a bailang nép a fehér farkast tisztelte, azt tartotta állattotemének. A bailang állam léte igazolhatja, hogy a quanrongok által tisztelt fehér kutya azonos a fehér farkassal.
Annyit legalábbis elmondhatunk, hogy ha a fehér kutya nem is lenne azonos a fehér farkassal, akkor is bizonyára a tibeti masztiffhoz hasonló, még a pusztai farkasnál is nagyobb és ádázabb vadkutya. A történeti feljegyzések alapján a quanrong nép igen vad és kegyetlen volt. A nomád népeket vizsgáló, hosszan tartó kutatásaim szerint a történelem legrégebbi, legvadabb quanrong népéről – nemzeti karakterét figyelembe véve – kizárható, hogy egy szelíd, szófogadó, házi kutyát tisztelt volna, mint ahogy az is elképzelhetetlen lett volna, hogy a mongol puszta ősi lovas népeitől a maiakig bármelyik a lovat tisztelte volna totemként. Mivel a lovat a pusztai emberek háziasították, nem volt olyan, a kínai pusztán valaha létező vad és bátor karakterű nép, amely a saját maga háziasította állatot tekintette volna tisztelete tárgyának, nemhogy a házi kutyát tette volna meg népének toteméül. Ráadásul, a totem a pusztai népek szakrális, spirituális tiszteletének tárgya, míg a háziállatok szolgák, melyeket ostorral verve hajtanak pásztoraik, ez pedig aligha nevezhető szakrális tiszteletnek. Mi ketten tíz évet éltünk a pusztán, mi ne tudnánk, hogy a nomádok ugyan szeretik a kutyát, ám szemükben a kutya és a farkas státusza között hatalmas a különbség? A kutya a pusztai emberek bajtársa, a farkas viszont a nomádok spirituális szelleme.
Ezek miatt az a nézetem, hogy a quanrong nép által tisztelt fehér kutya vagy fehér farkas volt vagy vadon élő fehér kutya, a farkaséhoz hasonló alakú, de még a farkasnál is kegyetlenebb, szabad vadállat. Tehát az akkori quanrong nép „kutyatoteme” nem más, mint „farkastotem”, a régi quanrong nép pedig ily módon a kínai történelemben az első olyan régi nomád törzsek egyike, amely a „farkastotemet” írásban is dokumentáltan tisztelte.
Azért állítjuk, hogy a quanrong nép az első olyan régi nomád törzsek egyike, amely a farkastotemet tisztelte, mert a történeti feljegyzések szerint a quanrongok anyanépének – a régi qiangoknak – is a kutya volt a totemállata. A Zizhi tongjian [Sima Guang műve az északi Song korból, ford.] a 190. tekercsben azt mondja: a Tang kor elején „a baijianek, baigou [fehér kutya] qiangok követet küldtek, hogy tiszteletüket tegyék”. Ráadásul a Tang [kori Kína] „a baigou és a többi qiang vidékből hozta létre Wei és Gong államokat”. Ez világossá teszi, hogy a fehér kutyát a régi qiangok is tisztelték. Ha a népek kategorizálásának szempontjából nézzük, a quanrongok valójában nyugati qiangok, Xu Shen az mondja a Shuowen Jiezi-ben [Az írásjegyeket elemző és magyarázó Han kori mű, ford.]: „a qiangok a nyugati rong birkapásztorok”. Ezért a quanrongok a nyugati qiangok, a nyugati qiangok magukba foglalják őket. Ennek megfelelően a fentebb emlegetett „quanrong”, „baigou”, „bailang” stb. népek mind nyugati qiangok. Ebből arra a megállapításra juthatunk, hogy a nyugati qiangok totemállata a fehér kutya vagy a fehér farkas volt. A „harcban való elesést szerencsésnek, míg a betegségben való halált szerencsétlenségnek tartó” bátor régi qiang nép természetesen nem tisztelhetett totemeként háziasított kutyát, tehát az ő „fehér kutyájuk” nem farkas, hanem egy még annál is vadabb, vadon élő fehér kutya, tehát a régi qiang nép a farkastotemet tisztelte. Mivel a kínaiak kulturális őseinek egyike, a Jiang családnevű Yan császár népe a régi qiangok egyik ága volt, és mivel a Sárga császár Yan császárral egy népből való volt, így, ha a dolgok gyökeréig ásunk, a fehérkutya-totem vagy farkastotem a kínai nép legkorábbi, legfontosabb toteme.
A farkastotem tisztelete Kína legősibb qiang, quanrong és régi xiongnu-hunzhou népeinél kezdődött, később a bailang, xiongnu, gaoche [más neveken: dingling, tiele stb., ford.], xianbei, türk, qidan [kitaj, ford.] stb. népeken át folytatódott, egészen a mai mongolokig. Ez a világtörténelem során a legrégebbi nomád népi totem, az északnyugati és mongol pusztákon a nomád népeket egymást után sorra győzték le még bátrabb nomádok. Népek jöttek és mentek, de a farkastotem és a farkaslelkület ősidők óta folyamatosan léteznek. Ez a farkastotem-kultúra és lelkület még nem szakadt meg soha, sőt, története még a szintén töretlen kínai földműves kultúráénál is jóval hosszabb. Szomorú, hogy a farkastotem hatalmas lelkületének értékét eddig soha nem tartották fontosnak, és a farkast félő és gyűlölő hanok még csak nem is vizsgálták, hanem még szándékosan távol is tartották tőle magukat.
Különösen fontos, hogy a hatalmas kínai területek e két „szakadatlan” kultúrája a nomád népek farkastotem kultúrájától lett életerősebb és értékesebb. Ha nem lett volna „szakadatlan” a farkastotem kultúra és lelkület, akkor bizony a néhány ezer éves kínai földműves kultúra és műveltség is megszakadhatott volna. Márpedig a kínai kultúra soha nem szakadt meg, s ez az egész világon elismert világ-kultúrtörténeti csoda, és ennek a csodának a nyomában jár a másik csoda: a történelemben legrégebbi, és mindvégig szakadatlan történetű farkastotem kultúrája. A farkastotem tehát számtalan, az északnyugati és a mongol pusztán élő nomád népnek vált a totemévé, mégpedig a pusztai farkas az embereket lenyűgöző, kétségbevonhatatlan varázsa, bátor, bölcs lelkülete és győzedelmes ereje miatt. Ez a fajta hatalmas, bátor farkastotem lelkület a kínai nomád lelkület magja, amely nemcsak az északnyugati nomádok lelkületére és karakterére volt nagy hatással, de a kínai népre és műveltségére is, valamint az egész világra.
Azt hiszem, a történelem során egyszerűen ez az ősi farkastotem-tisztelet és lelkület volt a virágzó életerejüket mindig megőrző régi és modern nomád népek lelkületének forrása. A mai kínaiaknak boldogságot és büszkeséget kell érezniük amiatt, hogy Kína még mindig olyan hatalmas kincset őriz, mint az ősi, gazdag lelkület öröksége. Elérkeztünk az időhöz, amikor [Kínának] le kell vetnie az őt takaró földműves birkabőrt, és hagyni, hogy valódi, sokszínű tulajdonságai felszínre kerüljenek, és akkor ez lesz a mai kínai nemzeti karakter átalakítási munkájának legértékesebb spirituális forrása. „A kelet alvó oroszlánja” a farkastotem lelkülete miatt fog újjászületni, magához térni és talpra állni.
-Rendben! Ez érdekes! Yang Ke folyamatosan helyeselve föltépett egy doboz sört. Odaadta Chen Zhennek, és magának is nyitott egyet, fejét hátrahajtva hirtelen felhajtott egy nagy kortyot és így szólt: amit te itt kiásol, az valóban mélyebb még a bailang király kiásta farkasodúnál is, egészen Yan [császár]ig és a Sárga [császár]ig ástál le. A konklúzióddal egyetértek, úgy gondolom, hogy a nyugati qiangok és a quanrongok tisztelte „fehér kutya” biztosan vadkutya vagy fehér farkas volt. Én még a mai napig is különösen tisztelem a mi két farkasunkat, a qiangok és quanrongok is biztosan ilyen vadkutyát vagy a még félelmetesebb tibeti masztiff féle kutyát tiszteltek, bizonyára nem egy szófogadó házi kedvencet. Különben nem lehetne megérteni, hogy a keleti nomád népek miért pazaroltak ekkora energiát egy kutyára. Ez az álláspontod számomra meggyőző volt, folytasd tovább!
Chen Zhennek, most, hogy egy sört már fölhajtott, megeredt a nyelve, kihúzta magát, keresztbe tett lábbal leült a homokos-füves földre, és folytatta előadását: - A nyugati Zhou kor után, amikor a Tavasz és ősz korszak, és a Hadakozó fejedelemségek kora következett, annak köszönhetően, hogy a kínai nép őseinek bátor karakterének továbbörökített génjei igen erősek voltak, és mivel Shaanxi, Shanxi, Hebei és Kína északi részén nagyszámú legelő és nomád nép maradt még fenn, a mai Hebei hátországában, a Ding megyei Pingshannál létrejöhetett egy állam, a baidi xiongnuk alapította híres Zhongshan. A Zhongshan állam az alapítása utáni néhány száz évben „Zhongshan farkas” néven híresült el, bátor nemzeti karakterük volt. A Han [韩], Yan [燕] és Song korral egy időben uralták a vidéket, végigrabolták Yan állam hatalmas földjét. Akkoriban a központi kínai területek északi részén még sok olyan terület volt, ahol farkastermészetű lelkületben nem volt hiány. Ráadásul, a Központi Síkság akkori államai gyakran ki voltak téve az északnyugati nomád népek betöréseinek és vérátömlesztésének, ezért a Tavasz és ősz korszakban, és a Hadakozó fejedelemségek korában az egész kínai nép karaktere hősies volt. Annyira erősek voltak, hogy egy központosított államhatalmú autokratikus rendszer már nem volt képes uralni őket. A Tavasz és ősz korszakban, és a Hadakozó fejedelemségek korában a farkasfalkák [azaz a sok harcias állam, ford.] harcolt egymással a Központi Síkságon, a királyok a Kína fölötti egyeduralomért küzdöttek, vérükkel termékenyítették meg a kínai földet. Az akkori idők nemzeti karakterét és lelkületét jellemzi, hogy „önként vállalták a nehézséget, magukat ösztökélték, hogy erősödjenek” [a mondás a szerző által meg nem jelölt forrása: A Shiji (A történetíró feljegzései) „Yue Gou Jian királyi család” fejezete, ford.]. A nemzeti karakterből kiemelkedő határozott, törekvő erő úgy tört ki sorozatosan egymás után, mint egy vulkanikus vidék tűzhányói, ötszáz éven át kisebb-nagyobb hullámhegyekkel és völgyekkel. Ez az időszak szellemi és kulturális tekintetben jobban hasonlított egy dinamikus hegyképződési folyamathoz, a konfucianizmus, daoizmus, motizmus, bingjia és a legista stb. farkastanok között száz iskola versengett, annyi volt belőlük, mint égen a csillag. A régi kínai történelemben eszmei, lelkületi és kulturális téren precedens nélküli virágzás kezdődött. A kínai kultúrában később jó párszor feltűnő, az ősi állapotokhoz visszatérő mozgalmak mind az ekkori nemzeti lelkületet és karaktert próbálták helyreállítani, és bár nem jártak teljes sikerrel, mégis nagy eredményeket értek el. A Tang kori Han Yu valamint az északi Song Ou Yangxiu és Su Shi visszatértek az őseikhez, és írástudók életerős, hatalmas „Han hullámát, Su tenger”-ét nevelték fel. A történelem bizonyította, hogy a kormányzás és gazdaság terén nem lehet visszatérni az ősökhöz, különben visszafejlődés jön létre, viszont a nemzeti lelkület és karakter tekintetében igenis gyakran kell „visszatérni az ősökhöz”. A nyugati „reneszánsz” egy rendkívül nagy és sikeres „visszatérés az ősökhöz” mozgalom volt.
A Qin korban, a Qin államnak is volt egy a nyugati Zhouéhoz részben hasonló, részben attól különböző kezdete. A Qin állam területe is nyugaton volt, rendelkezésére állt északnyugaton ezer mérföldnyi nomád terület, a Qin síkság [Shaanxi, ford.] és a hanzhong bashu [Sichuan és a Központi Síkság, ford.] mezőgazdasági területeinek félig nomád-félig földműves gazdasági alapja, valamint az ennek a nemzeti létnek az alapján kialakult félig farkas-félig birka, vegyes nemzeti karakter. A harcias karakter a politikai változás iránti rendkívüli igényt, cselekvési erőt és vágyat eredményezett, a Qin állam idején Shang Yang reformjai sikeresnek bizonyultak, az elsősorban földműves és a Zhou szertartásokat követő hat fejedelemség pedig éppen a hosszú földműves életmód miatt fokozatosan elgyengült. A Qin állam igen hamar kialakította a hat fejedelemség fölötti túlnyomó dominanciáját, Qin Shi Huang [az első Qin császár, a ford.] idejére könnyedén elsöpörte a hat fejedelemséget, és egyesítette Kínát. I.e. 221-ben Qin Shi Huang megalapította a történelem során első, központosított, egyesített Kínát. Qin Shi Huang kihasználta a törtető farkastermészetet, modernizációt hajtott végre, könyveket égetett, harcolt a konfucianizmus ellen, erőltette hogy „a könyvekben azonosak legyenek az írásjegyek, a kocsik azonos keréknyomon haladjanak, és mindenütt ugyanazok legyenek a szabályok”. Megépíttette a Nagy Falat [valójában elbonttatta a kisebb államok közötti falat, és megerősíttette az északi, nomádoktól védő falakat, ford.], kijavította az utakat, lovassereget állított, megverte a xiongnukat. Nagy formátumú, tettre kész [vezető] volt, aki egy törekvő és felemelkedő korszakot indított el. Feltétlenül tisztázni kell, hogy az „írásjegyek, kocsik, szabályok” hármasa alapozta meg a kínai nép egységének alapját. Kína első „nagy egységét” egyáltalán nem a konfuciánus uralkodók hozták létre, hanem a könyvégető, konfucianizmus-ellenes Qin Shi Huang. Azt is fontos tisztázni, hogy az első kínai központosított hatalom feudális autokráciájának létrejötte azt jelzi, hogy ebben az időben a kínai nép nemzeti karaktere már elkezdte a földműves gyengülés tüneteit mutatni.
Mindazonáltal a Qin állam alapításának bázisa a rongdi nomád terület volt. A Qin állam Qin Mogong korában tizenkét rong államot semmisített meg, ezer mérföldre terjesztette ki a területét, a nyugati rongok uralkodója lett, bevezetve a nyugati rong nomád nép szokásait és törvényeit. Sima Guang így ír a Qinről „a mohó farkast tette mintává”. Nyilvánvaló, hogy a Qin államra nagy hatással volt a nyugati rongok farkastermészete és a farkastotem. Addigra a Qin állam már a nyugati területek nagy országa volt, Qin Xianggong még Zhou Ping királyt is hűbéresévé tette. Kína többi királyai azonban úgy gondolták, hogy a Qin a nyugati rongok barbár országa, egyáltalán nem ismerték el, hogy a Qin állam kínai királyság lenne, és nem is engedték részt venni a kínai szövetségi rendszerben. A Qin államban jelentősebb volt a nomád összetevő, emiatt nemzeti karakterében igen erős volt a farkastermészet, és az ezen a területen született Qin Shi Huang könnyedén vált farkastermészetű despotává. Végül az erőszak ellenkezést váltott ki, a hat fejedelemség népeiben szunnyadó farkastermészetű hősök föllázadtak, a már elpuhulóban lévő kínai népben ismét fölébresztették a bátor lelkületet, a felkelés kiterjedt az egész országra, és a Qin dinasztia a második generációjára végéhez is ért. Viszont a Qin kor Kína történelmére gyakorolt hatása rendkívül mély volt, ebben kulcsfontosságú szerep jutott a farkastermészetű nomád nemzeti karakternek. Ha az uralkodóiban nem lett volna farkastermészetű összetevő, akkor nem jöhetett volna létre a kínai történelem későbbi Han, Tang korainak felvirágzó korszaka sem.
A Qin államtól a Qin dinasztiáig terjedő történelmi korszakban a pusztai népek kínaiak számára nyújtott újabb, farkastermészetű vért adó vérátömlesztése nagymértékben elmosta az évezredes, a földműves életmódból származó, a nép vérében csordogáló birkavért, és a már épp birkává válóban és elgyengülőben lévő kínai nemzet karaktere ismét megerősödött.
I.e. 206-ban Liu Ban megalapította a (nyugati) Han dinasztiát. A nyugati Han korban „a Han a Qin rendszert használta”, a nyugati Han követte a Qin farkasvérét, Han Wudi karakter tekintetében a második Qin Shi Huang volt, a történészek szerint „alig különbözött Qin Shi Huangtól”. Vad volt és bátor, kiváló harcos, megnövelte az egész ország katonai potenciálját, éveken át folyamatosan hadjáratokat vezetett, kompromisszumokat nem ismert, megesküdött, hogy addig nem pihen, amíg le nem győzi a xiongnukat. Az akkori Han dinasztiában, a háborúpártiak voltak túlerőben, „bátor, halálmegvető tisztekkel töltötte meg az udvarát”, akikben megvolt a régi qiangok „a harcban való elesést szerencsésnek, míg a betegségben való halált szerencsétlenségnek tartó” nemzeti karaktere. Han Wudi bátran támaszkodott büszke, farkastermészetű tábornokaira, Li Guangra, Wei Qingre, Huo Qubingre és a többiekre. Lovasseregre lovassereggel támadt, lóhátról nyilazott a lóhátról nyilazókra, bátran vezetett távoli portyákat mélyen a pusztába, a xiongnukkal több évtizedes véres harcot folytatott, erejüket nagyban rombolta. Han Wudi, a hősies, bátor tehetség még a felújítás alatt álló Nagy Falat is a pusztai gazdasági blokád támadó fegyverévé változtatta, szigorúan megtiltva a vasszerszámok és vasfegyverek valamint az orvosságok kiengedését. Számos, a szabályt megszegő kereskedőt lefejeztetett.
Az akkori Kína zsíros mezőgazdasági területein létrejött konfucianizmus végül hatalmas fává terebélyesedett, és a hivatalnokok dominálta eszmei konfigurációvá változott. A konfucianizmus a földművelést tartotta alapjának, a népnek könnyebbséget akart, a kényszermunka enyhülését és az adók csökkentését. Az emberséges kormányzást célozták meg, az ország és a társadalom stabilizációjának pedig a megszelídített, elpuhult nemzeti karakter lett az ára, ami az uralkodók javára vált. Intézményrendszerükkel kormányoztak és nyugalomban tartották a népet, ezáltal próbáltak békét és fejlődést elérni. Han Wudi tudását tekintve még Qin Shi Huangon is túltett, megértette a konfucianizmus szerepét. Emiatt a nyugati Han korban a farkas és a birka egyesült, a teljes önkény és a jó királyi uralkodói stílus keveredett, a farkas- és birkavér általánosan egyensúlyban volt. A nyugati Han idején a han nép végső soron a Qin kori „vad farkasból” Han kori „kultúrfarkassá” fejlődött, elért a régi „kultúrfarkas” legmagasabb karakterbeli szintjére, karaktere nagyjából a kortárs nyugati, harcias ókori római népének felelt meg, és hatalmának nagysága is hasonló volt. Abban a korban az egész kínai nép harcias volt, új területeket hódított meg, erős ellenségeinek gőgét és önteltségét letörte. Akkoriban a nyugati Han állam virágzott, az ország gazdag volt, népe erős; írott történelme, tudós könyvei, művészete és műszaki tudománya magasan fejlett; emellett elsőként hódították meg az északnyugati és nyugati vidékeket, megnövelve Kína nomád territóriumát. Elvágták a xiongnuk anyagi forrásait, megsemmisítették a fő erejüket, és megalapoztak egy 400 éves ragyogó korszakot. A nagy Han császárság egy a kínai hanok büszkeségére leginkább okot adó korszakainak. Sajnálatos, hogy a későbbi dinasztiák idején a tiszta han népesség nemzeti karaktere soha többé nem ért el ilyen magas szintet, a továbbiakban a han nép magányos oszlopa egyre nehezebben tartotta meg a kínai kultúra építményét.
A Han dinasztia bevett határpolitikai gyakorlata [a határmenti erődök legénysége földműveléssel is foglalkozott, ford.], a földműves vidékek a puszta rovására történő terjeszkedése, a pusztai népekre alkalmanként mért súlyos katonai csapások és nyomásgyakorlás, akárcsak a Jin dinasztia kegyetlen „militáns politikája”, azaz katonai erő alkalmazása más nemzetek kiűzésére, aktivizálta a nomád népek heves ellenállását. Végül a pusztai népek is hatalmas válaszerőt gyűjtöttek. A Jin kor végére a xiongnu, jie, di, qiang és xianbei népek egymás után törtek be a Központi Síkságra, és egymás után tizenhat államot alapítottak, ezért ezt a kort az „öt hu [nomád törzsek összefoglaló neve, ford.] tizenhat államának” nevezik. A Qin és Han néhány évszázados hatalmas mezőgazdasági fejlődése alatt Kínában a mezőgazdaság dominanciára tett szert, és az egész kínai nép átlagos földműves néppé vált. A nemzeti karakter birkaszerűvé változott, féltek a háborútól és pusztulástól, egy csapást sem bírtak [volna] ki. Az „öt hu” az egész Központi Síkságot több mint 120 évre a „pusztai farkas” országává változtatta, úgy, mint amikor farkasok rohanják meg a nyájat. Ebben az időszakban a Központi Síkság hatalmas földjének farkastermészete túlságosan is erőteljes volt. A farkasfalkák marakodtak, véres atrocitások történtek, csontvázak hevertek mindenütt, és a lélekszám is súlyosan csökkent. Mégis, ebben az esetben a legkatasztrofálisabb belső ok magában a földműves kultúrában rejlett, az engedelmes, egyszerű és jóravaló földműves népnek bátor nemzeti karakter nélkül kellett ellenállnia a külső támadásnak.
Az i.sz. 386-ban alapított északi Wei dinasztia ideje egy, a farkas- és birkatermészetű karaktert egyesítő, viszonylag jó időszak volt. Engem rendkívül érdekel az északi Wei kor. Az északi Weit alapító xianbei nép és a későbbi mongolok mind a keleti hukhoz tartoztak, mindkét nyelvnek közös az eredete. A xianbei nép a nagy Hingán hegyvonulat északi lábánál lévő Xianbei hegy vidékéről származik. A mongol történelem szaktekintélye, a Yuan kori Kína kutatócsoport vezetője, Han Rulin úr azt állítja, „a mai tudósok kutatásai alapján a xianbei nép mongol nép volt.”
A keleti Han He császár korában a nagy Han hadvezér Dou Xian legyőzte a xiongnukat, a xianbeiek kihasználva a gyengeségüket, elfoglalták a régi xiongnu területeket, több mint százezer xiongnu család vette magára a xianbei népnevet, és csatlakozott a xianbei néphez, ugyanakkor xiongnu kultúrájukat és eredeti hitüket magukkal vitték a xianbei népbe, tehát a xianbei nép a donghuk [keleti hu, ford.] és xiongnuk összeolvadásából keletkezett. A xianbeiekhez tartozó tuobak [egyéb elnevezésik topa, tabgacs, ford.] különösen bátrak voltak, viszont a xianbei kultúra rendkívül elmaradott volt, még írásuk sem volt. Mindazonáltal a mongol pusztai farkashoz hasonlóan vad volt a karakterük, éles az eszük, természetfeletti katonai tehetségük volt, az öt hu közül ők voltak a legkiemelkedőbb ág. Az északi Wei Tai Wudi Tuoba Dao (vagy Tao) császár egyszerűen olyan volt, mint egy isteni természteű harcos farkaskirály. Neki ugyan kevesebb mint tíz év állt rendelkezésére, de a bátor xianbei lovasságra támaszkodva elsöpörte a farkasfalkákat, és egyesítette Észak-Kínát. A nyugati Zhou utáni korban elsőként hozott létre nomád nép erejéből alapított dinasztiát.
Még érdekesebb, hogy a xianbei tuobák a mongol pusztai farkashoz hasonlóan szerették tornáztatni az agyukat, gyorsan tanultak, rajongtak a han kultúráért, ismét kimutatva a nomád népek kultúra és rendszer terén való úttörő törekvését, szorgalmas, tudásra szomjas karakterét. Fengtai császárné és Jiaowendi idejében az egész nép minden erejével a han kultúrát tanulta, és vegyesházasságokat kötöttek a hanokkal, majdnem eljutottak a teljes sinizálódásig. Később, miután a milliós tuoba nép áthelyezte fővárosát Luoyangba, teljes mértékben a kínai nyelvet, ruházatot és rendszert használták, még a tuoba családneveket is hanosították, például a császári Tuoba nemzetség nevét Zhangsunra változtatták. Amikor a déli dinasztiákból érkeztek kínaiak, egy percig elbizonytalanodtak, hogy vajon hu (barbár) vagy han országba érkeztek.
Fontos tisztázni, hogy a han kultúra pusztai népek általi kedvező fogadtatásának mély etnikai gyökere van: először is, a han kultúrában az ég- és Tengrikultusz az uralkodó, az égtisztelet pedig eredetileg a pusztai népek Tengrikultuszában gyökerezik, ezt a barbár hitet Yan és a Sárga császár ősei hozták magukkal a pusztáról. Ezért a mongol puszta nomád népeinek legfontosabb vallási tisztelete nemcsak, hogy nem ütközött a hanok égtiszteleti kultúrájával, épp ellenkezőleg, a barbár vallással való közeli kapcsolata és érzelmi közelsége miatt az könnyen elfogadható volt számukra. Később az, hogy sem a mongol területek mongol népe, sem a kínai han nép nem a kereszténységet vagy az iszlámot, hanem a buddhizmust vette át, azért volt, mert a mongol és han nép legfontosabb vallási kultuszainak sok közük van egymáshoz. Másodszor, a han kultúrában és a konfucianizmusban megvan a korábbi konfuciánus tanok örökítette bátor és törekvő nomád lelkület, mint például a „Az Ég akaratának végrehajtásával, a nemes ember fáradhatatlanul erősíti saját akaratát” [a szerző által nem jelölt idézet, Yijing, Zhou yi, ford.]. „A gazdagok nem voltak mértéktelenek, a szegények nem tértek el az elvektől, az erősek nem hajoltak meg”, [a szerző által nem jelölt idézet: Mengzi: Teng Wen Gong II, ford.] az ilyen meg nem hajló lelkület is eléggé illett a pusztai népek karakteréhez és a farkastotem lelkülethez. Harmadszor, a konfucianizmus teljes erejével a pártolta az „ég fiának”, így egyúttal a „Tengri fiának” uralkodói jogát. Összegezve, a han kultúra eredetileg a nomádok által a földműves területekre hozott és ott fejlődésnek indult kultúra, ezért a későbbi pusztai népek központi földműves területekre érkezte után a kultúra terén nem kellett mindent elölről kezdeni, elég volt a nomád elődök és utódok kultúrájának gyümölcseit leszüretelni. Természetesen, a későbbi xianbeiek, mongolok és mandzsuk tisztában voltak a han kultúra határaival, átvételekor igencsak válogattak, és jelentős nomád kulturális tartalommal egészítették ki azt.
Ezen kívül azt is fontos tisztázni, hogy az a hagyományos nézőpont, mely szerint a nomád népek ugyan katonai erővel el tudják foglalni a Központi Síkságot, viszont a hanok képesek a kultúrájukkal legyőzni a nomádokat, valójában egyfajta nagy-hansoviniszta látásmód. Az ilyen nézetek legnagyobb hibája, hogy tagadják a legalapvetőbb nem kulturális faktort – a kínai mezőgazdasági földterület leigázó szerepét. A kiterjedt kínai mezőgazdasági területek képesek voltak legyőzni és ellágyítani bármilyen régi harcos, bátor nomád népet, a kínai földterületek leigázó szerepe apránként meghaladta a kultúráét. Az az egyoldalú nézet, hogy a han kultúra elpuhította a nomád népeket, magában hordozza a han kultúrában meglévő nomád összetevő, valamint a han kultúrában meglévő nomád népek részbirtokosi jogainak tagadását. Ráadásul, valójában a nomádok sem passzívan győzettek le a kínai kultúra által, hanem aktívan választották a han kultúrát, és ennek az aktív választásnak a fő oka szintén a han kultúrában meglévő nomád kulturális összetevő volt.
A xianbei tuoba reform rendkívül sikeres volt, az északi Wei hatalom stabilizálódott, a gazdaság virágzott, a népességszám megugrott, a nemzetközi kapcsolattartás gyakorivá vált, [az ország] egy nagy keleti birodalom képét mutatta. Ráadásul a kultúra fejlődött, a buddhizmus dominált, a yungangi, longmeni barlangkolostorokban található északi Wei kori hatalmas kőbuddhák a mai napig ámulatba ejtik az embert, a korlátolt és romlott, belső zűrzavarral küzdő, rövid életű déli dinasztiák han népességű államát egyáltalán nem lehet hozzá hasonlítani. Olyannyira, hogy a későbbi korok kínaijainak nagy része ismerte a híres északi Weit, de a korabeli déli dinasztiák hanjainak Song és Qi államairól alig tudtak valamit. Az északi Wei és a déli dinasztiák éles kontrasztja világossá teszi, hogy a kínai földműves kultúra és nemzeti karakter már a birkatermészet halálos veszélyt jelentő gyengeségének jeleit kezdte mutatni. A nomád népek gyorsan egyesítve teljes nemzeti erejüket, megragadva az alkalmat, katonai erejükkel könnyedén behatoltak a Központi Síkságra, néhány generáció elteltével megtanulták a kínaiak évezredeken át kitermelt műveltségbeli vívmányait, és egy fejjel még meg is előzték őket. A vállalkozó lelkületet nélkülöző kínaiaknak azonban, bár kultúrájuk fejlettebb volt a pusztai népekénél, rendszeres vagy rendszertelen időközönként vérátömlesztésre volt szükségük az életben maradáshoz. Ha néhány évszázadon át nem kaptak nagyobb dózis vérátömlesztést a farkasvérből, akkor a csontjaik annyira meggyengültek, hogy nem bírták megtartani Kína építményét. A régi mondás szerint „ötszáz év alatt kell lennie kiváló uralkodónak” [a szerző által nem jelölt idézet: Mengzi: Gong Sun Chou II, ford.]. Valójában ez az „uralkodó” egyfajta, a nomád lelkületből és karakterből megtestesült király, egy bizonyos, a nomád lelkületet és karaktert képviselő személy.
A xianbeiek több mint 140 éven át uralkodtak Észak-Kínán, ezalatt a pusztai népek és a kínai földművesek közötti vérátömlesztés és vérkeveredés igen jelentős és mélyre ható volt. Ez az úgynevezett vérátömlesztés és vérkeveredés két fontos területen mutatkozott: először is, a nomád népek Központi Síkságra való benyomulása után a nomád lelkület és karakter földművesekre gyakorolt mély hatása terén. Az úgynevezett „vérátömlesztés” nem más, mint a nomád lelkület átadása. Másodszor, az etnikumok közötti vérkeveredés felerősítette a nép túlnyomóan vegyes voltát, növekedett az új karakterű népcsoportok száma. Az „öt hu betörése Kínába” hatalmas harcokat eredményezett a Központi Síkság nagy vidékein, Luoyang leégett, patakokban folyt a vér, [az lakosságot] megtizedelték, a népességszám vészesen lecsökkent. A háború a kínaiak első, nagyméretű etnikai alapú elvándorlását is eredményezte. A történelmi adatok feljegyzik, hogy Zhongzhouból, azaz a Központi Síkságról a hanok körülbelül 60-70%-a menekült el a Jiangnan [a Jangcétól délre lévő, ford.] területekre, ezáltal tovább csökkent Észak-Kína han népességének lélekszáma. Ezek után a pusztáról szakadatlanul érkező nomád népek, különösen a xianbeiek, még jobban feltöltötték az elhagyott Központi Síkságot, és a kiürült Luoyangot. A „Kína rövid történeté”-ben az áll: „a Zhao Jiangtong „A xirongok” c. könyve szerint a guanzhongi [mélyföld Shaanxi tartományban, ford.] népesség több mint egymillió, a di-qiang, xianbei stb. népekkel vívott harcokban a felére csökkent.”. Amikor Wei Jiaowen császár a fővárost Pingchengből Luoyangba költöztette, magával hozott sok xianbei katonai és civil hivatalnokot valamint katonai egységet, azok hozzátartozóival és szolgáival egyetemben, ezek összlétszáma több mint egymillió volt. Hogy megtanulják a han kultúrát, és növekedjen a népességszám, maga a xianbei uralkodó réteg volt az első, amely szorgalmazta a xianbeiek és hanok közti vegyes házasságok politikáját. Mivel a kormányzati pozícióban lévő nomád nép birtokolta a vagyont és a hatalmat, a vegyes házasság és az ágyasság elterjedt intézménye miatt sok gyerek született, emiatt a nomádok népességszaporulata átvette a hanoktól népességnövekedési ütemük addigi elsőségét. Ezáltal a tizenhat állam és az Északi Dinasztiák 260 évnél hosszabb korszaka alatt történt vérátömlesztés és vérkeveredés után Észak-Kína a nomádok és hanok számát tekintve nagyjából egyenlően keveredett nemzetiségű területté változott, ezen belül is a xianbei nép száma és hatása volt a legnagyobb.
Ez alkalommal a vérátömlesztés és vérkeveredés miatt Kína központi területeinek elpuhult és birkatermészetűvé vált földműves népének karaktere és lelkülete ismét aktiválódott és felbátorodott. Viszont fontos rámutatni, hogy Kína nomádjainak a földművesek számára nyújtott vérátömlesztése és vérkeveredése a földművesek szempontjából fájdalmas és kegyetlen esemény volt, ám mégis ez volt a „kínai betegségre” való, nagyon is szükséges, megváltó terápia. Objektíven megállapíthatjuk, hogy ha nem lett volna ez a hosszú távú, széleskörű vérátömlesztés és vérkeveredés, akkor a későbbi nagy Sui és Tang dinasztiák sem jöhettek volna létre.
Az északi Wei később keleti és nyugati ágra szakadt, ezt a két államot szintén a xianbeiek irányították. I.sz. 550-ben Gaoyang letaszította a trónról a keleti Wei uralkodót, és megalapította Qinek nevezett államát, melyet a történettudományban északi Qinek hívnak. 556-ban a xianbei Yu Wenjue pedig a nyugati Wei uralkodót fosztotta meg trónjától, az általa alapított államot Zhounak nevezte el, melyet a történettudományban északi Zhounak neveznek, és szintén xianbei rezsim uralta. Zhou Wudi Yu Wenyong, a tehetséges xianbei császár legyőzte az északi Qit, és ismét egyesítette Észak-Kínát.
I.sz. 581-ben az északi Zhou nagykancellár, Yangjian detronizálta Zhou Jing császárt, és a xianbei északi Zhou trónját elbitorolva megalapította a Sui uralkodóházat, így ő lett a kínai történelem jól ismert Sui Wendi uralkodója. Ily módon a Sui dinasztia valójában a xianbei állam alapjain jött létre. Az északi dinasztiák kora utáni Sui dinasztia idején, a Központi Síkság népe az előző, több mint 260 éven át tartó, az öt nomád nép farkastermészetű vérből nyújtott vérátömlesztése miatt, voltaképpen a xianbei és más nomád népek valamint a hanok keveredésével kialakult vegyes népesség volt. Mivel Yangjian vetett véget a Zhounak és megalapította a Sui dinasztiát, így a xianbei északi Zhou uralkodó réteg alapjában véve megmaradt. A Sui udvar tele volt xianbei nemzetiségű hivatalnokokkal, még Sui Wendi Dugu császárnéje is xianbei volt, mégpedig xianbei főnemes, egy kiemelkedő tábornok, Dugu Xin lánya. Ezért a Sui dinasztia államigazgatási összetételéről és nemzeti szerkezetéről elmondható, hogy rendkívül magas volt bennük a xianbeiek aránya. A nemzetiségi arányokról szólva, a Sui a xianbei és a han nép közösen létrehozott hatalmas dinasztiája volt. Sui Wendi korában a Központi Síkság népének karaktere erőteljes, kultúrája fejlett volt, ebben a korban a farkas- és birkatermészet nagyjából jól keveredett.
Ennek megfelelően a Sui dinasztia is bátor, kezdeményező, kreatív, tevékeny és kiváló dinasztia volt, egyenlősítő földosztást vitt véghez, megépítette a Nagy Csatornát, bevezette a hivatalnokvizsga-rendszert, legyőzte a 400000-es türk lovas hadsereget, behódoltatta Dél-Kínát, véget vetett a Kínában két és fél évszázadon át tartó háborúskodásnak és megosztottságnak, és egy nagy kiterjedésű, egységes országot hozott létre.
Különösen ki kell emelni, hogy Észak-Kína ki volt téve a nomád népek betöréseinek és a hosszan tartó háborúk rombolásának, így nemzeti erejét tekintve gyengébbnek kellett volna lennie, mint a más népek betöréseitől nem háborgatott Déli Dinasztiáknak. Valójában éppen fordítva volt, a Déli Dinasztiák hanok irányította Song, Qi, Liang, Chen dinasztiái közül egyik romlottabb és sötétebb volt a másiknál, mind puhány, cselekvésképtelen, széthúzó és rövidéletű volt. A Déli Dinasztiák han uralmát a későbbi nagy Sui dinasztia könnyedén elsöpörte.
Ettől kezdve a régi Kínában ismét megjelent egy szabályszerűség: a nomádoktól kapott vérátömlesztésen és vérkeveredésen átesett Központi Síkság északi részei, függetlenül attól, hogy a háborúskodásban milyen mértékig károsodtak, többségükben mégis képesek voltak elpusztítani vagy megadásra kényszeríteni a dél-kínai han rezsimeket. Az utolsó dél-kínai han rezsimeket kivétel nélkül könnyedén semmisítették meg az északi államok. Ennek a szabályszerűségnek az alkalmazhatóságát egészen a Qin korig lehet visszavezetni. Onnantól kezdve, hogy a Qin állam legyőzte Chut és Wut, a Wei legyőzte Shut, a Jin legyőzte Wut, a Sui legyőzte Liangot és Chent, a Song legyőzte a késői Shut, a Déli Tangot, a Wut és Yuet, a Yuan legyőzte a Déli Songot, egészen addig, hogy a Qing legyőzte a déli Ming három hűbéres lázadását, és a Taiping királyságot. Ez a szabályszerűség igazolja, hogy a nomád karakter jóval erősebb a földművesnél, a bátor karakter pedig egy nép függetlenségének meghatározó eleme a népek sokaságágában. A tisztán földműves Dél-Kína amint elveszítette a még a Yan és a Sárga császár idejéből megmaradt nomád lelkületet, és nem kapott friss, nomád lelkületű vérátömlesztést, egyből elveszítette a gerincét, és fejlett kultúrája és gazdasága ellenére sem tudta megvédeni saját territóriumát, garantálni államának függetlenségét.
Chen Zhen egy pillantást vetett a farkasodú hegyoldalára, és felsóhajtott: -Ennek ellenére a Sui rövid életű dinasztia volt, az alapvető gond ismét a farkas és a birka kiegyenlítetlensége miatt volt. A Sui uralkodó réteg farkastermészetű volt, túlságosan is erős a birkatermészethez képest. Sui Yangdi császár maga vegyes han és xianbei származású volt. Anyja, Wenxian Dugu császárné, egy, még Sui Wendinél is félelmetesebb xianbei amazon volt. Dugu császárné maga is egyengette rokonságának útját, egymás után három császárné és egy nagycsászárné került ki közülük. Nővére az északi Zhou Zhou Mingdi császár felesége, nagyobbik lánya Zhou Xuandi császár felesége, másod-unokanővére a Tang kori Tang Gaozu Li Yuan anyja volt. Dugu bátor, erős és hatalmas xianbei családi karaktere mély hatást gyakorolt a három nagy dinasztiára, az északi Zhoura, a Suira és a Tangra. Dugu nem mert a császári és császárnéi palotában Sui Wendi császárnak ágyasokat küldeni, még azokat a nőket is megölette, akik tetszettek a császárnak. Ez a teljesen farkastermészetű, xianbei nemzetiségű császárné nagy hatalom birtokosa volt, Sui Wendi császárral együtt a „két szent uralkodó” titulust kapták. Dugu császárné megtervezte még Chang Liyou és Yangyong herceg trónfosztását, majd kegyeltjét, Yang Guangot tette meg herceggé. Később Dugu vált a Wu Zetian [császárnő] példaképévé. Ezért Sui Yangdi császár „farkastejen” nevelkedett „farkas” volt. Az általa örökölt génekben túltengett a farkastermészet, emiatt a kínai történelemben szokatlan despota volt, mindent megtett, hogy hadat viselhessen, embertelen és romlott volt, hatalmas adókat vetett ki, a népnek még az életkedvét is elvette. Sui Yangdi háromszor támadta meg Koreát, többmilliós sereget mozgósítva, hatalmas veszteségeket okozva, kimerítette az ország erejét, országos elégedetlenséget váltva ki. A nagy Sui 37 év után könnyedén omlott össze, akárcsak a Qin dinasztia. I.sz. 618-ban a huvá vált han főnemes, Li Yuan megalapította a Tang dinasztiát.
A kínaiak nagyra tartott és büszke Tang dinasztiája valójában szintén a xianbei és han nép közösen létrehozott nagy uralkodóháza, a pusztai farkas karakter és a kínai kultúra esszenciális lecsapódása volt, így érte el a régi Kína kulturális csúcspontját. Ahogy a „Han a Qin rendszert használta” ebben a korban a Tang használta a Sui rendszert. A Li Tang [a Tang dinasztia régies elnevezése, ford.] dinasztia volt a Sui császári család örököse, különösen a Sui császári család női ágának bátor, xianbei karakterének vonatkozásában. A karakter és a vérvonal tekintetében a Li Tang dinasztia államalapítója és első uralkodói mind elhusodott hanok és xianbei nemesasszonyok félvér gyermekei voltak. Tang Gaozu Li Yuan anyja, felesége, és az egyik menye is xianbei volt. Tang Taizong Li Shimin nagyanyja, anyja és felesége, Tang Gaozong Li Zhi dédanyja, nagyanyja és anyja szintén xianbei volt, Li Yuan anyja pedig a híres Sui Dugu császárné másod-unokanővére volt. Néhány generációnyi vérkeveredés, néhány generációnyi xianbei farkastermészetű karakter tartós hatása folytán a Li Tang uralkodócsalád vérvonalában a han vér aránya az egynegyed alá esett vissza, emiatt a karakter tekintetében rendkívül kevert volt. Taizong Li Shimin különösen kiemelkedő volt, bátor, hősies farkastermészetű karaktere miatt a kínai császárok legnagyobbjának nevezhető. Emellett a Li család olyan szélsőséges példát is nyújtott, mint Li Shimin hercegét, Cheng Qiant, aki hu nyelvet tanult, hu ételt evett, felnézett a türk farkasfejes harci zászlóra, vissza szeretett volna vonulni a pusztára, és türkként élni. Később Cheng Qian herceget Tang Taizong taszította le a trónról. Ez a szélsőséges példa is bizonyítja a Li Tang pusztai népi vérvonalának és hatásának, súlyának nagyságát.
Mondok neked néhány példát a „Zizhi Tongjian” feljegyzéseiből: egyszer Li Shimin követte [apját, ford.] Li Yuant a harcba. Li Yuan anabázisa kedvezőtlenül alakult, Li Shimin személyesen vezette seregét a harcba. Az ellenséges front mögött sietett, seregei élén haladt, két karddal, saját kezűleg vágva le több tucat embert, vérben forgó szemekkel. Mindkét kardja éle kicsorbult, ruhájának ujjai megteltek az ellenség vérével, ő kirázta belőlük, és tovább kaszabolt, egészen, amíg föl nem morzsolta az ellenséget, mindent megtéve a győzelemért. Egy másik alkalommal Li Shimin Dou Jiandevel háborúzott. Li Shimin mindössze egy tábornokát, Weichi Jingdet és néhány harcost vitt magával, Dou Jiande pedig 5-6000 lovasával vette üldözőbe őket. Li Shimin kiváló lovasíjász, rettenthetetlen harcos volt, saját maga lőtte le az ellenség egy tábornokát és néhány harcosát. Weichi Jingde szintén megölt tizenegynéhány katonát, annyira megrémítve ezzel a több ezres lovasságot, hogy azok nem merték tovább üldözni. Megint máskor, a Xuanwumennél történt incidenskor, a Tang dinasztia érdekében lesbe állította katonáit, és megölette az ellene készülődő édestestvéreit, [Li] Jianchenget és [Li] Yuanjit. Li Shimin saját kezűleg ölte meg fivérét, Jian Chenget. A hercegi címet erős kézzel, farkas módjára vadul és eltökélten szerezte meg.
Li Shimin vad és vakmerő, nagy tudású és kiváló harcos volt, akkoriban az arany farkasfejes zászlós türk lovassággal háborúzott, és még a türk kán is nagyra tartotta és tisztelte. Tang Taizogot még a pusztai népek is „égi kán”-ként, azaz „Tengri kán”-ként tisztelték. Később a Tang dinasztia képes volt megszelídíteni a hatalmas türköket, mégpedig éppen a Li Tang nemzetség ilyenfajta farkastermészetű karakterére, valamint a pusztai népekből származó híres hivatalnokokkal és tábornokokkal teli udvarra támaszkodva. Közülük a leghíresebb Changsun Wuji volt, aki a „Jiu Tangshu, Changsun Wuji története” c. évkönyv feljegyzése szerint az életét kockáztatta, amikor kitervelte a xuanwumeni incidenst, farkas módjára bátran bíztatta Li Shimint, hogy tegye meg az első lépést, saját maga vezette [vesztébe] Weichi Jingdet, kilenc főtisztviselővel összejátszott Li Shiminnel, és a Xuanwumennél legyilkolták [Li] Jianchenget és [Li] Yuanjit. Changsun Wuji első számú hivatalnokként segédkezett Li Shimin trónra jutásakor, és harminc évig volt kancellár. Changsun Wuji xianbei volt, ősei az északi Wei császári családból származtak, akiknek leszármazottaik az északi Wei, nyugati Wei és az északi Zhou korokban töltöttek be fontos hivatalokat, nemesi címet kaptak, apja pedig a Sui dinasztia You Xiaowei tábornoka volt. Changsun Wuji emellett Tang Taizong unokájának, Wende császárnénak a bátyja volt. Tang Taizong nagyanyja, anyja, felesége és még a főminisztere is xianbei volt, ebből is láthatod, mennyire erős volt a nagy Tang dinasztián belüli xianbei vérvonal.
 

folyt. köv.

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom kínai csiang zsung zombory klára apatóczky ákos bertalan farkastotem lang tuteng 狼图腾 előadás és beszélgetés a farkastotem kapcsán

A bejegyzés trackback címe:

http://csk.blog.hu/api/trackback/id/tr981339240

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.

azsiaport.hu | blog.hu